Egy: elfogadom önmagamat, tulajdonságaimat, képességeimet, mindazt, amit szeretek és nem szeretek, amire hajlandóságot érzek, és ami iránt ellenszenvvel viseltetek, és felismerem, hogy mindezek formálják egyedi identitásomat. Okkal kaptam őket.

Kettő: elfogadom és örülök eredményeimnek, és ugyanolyan élénken fogom számon tartani azokat – és szigorúan emlékezni rájuk – mint ahogy emlékeztem és soroltam hibáimat, és eredménytelenségeimet.

Három: észben tartom a lehetőségeket, a csodáknak tűnő dolgokat, azért hogy a kreatív élet ajtajai nyitva álljanak előttem.

Négy: felismerem, hogy a jövő csak egy valószínűség, emlékeztetem magam arra, semmi sem létezhet a jövőben, amit én ne akarnék, hogy ott legyen.

Eredeti bejegyzés: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=570414832412257&set=a.122298090557269&type=3&mibextid=wwXIfr&rdid=1aQSFM6GmYPJQWxP&share_url=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2Fshare%2FoV8smzLxrhsbr9NH%2F%3Fmibextid%3DwwXIfr#

Négy mondat, ami kinyitotta az ajtót

Vannak napok, amikor nem a határidőnapló visz előre, hanem egy belső mondat. Olyan, ami nemcsak megfogalmaz, hanem áthangol. A minap négy ilyen mondatot írtam le magamnak. Nem hangos kijelentések voltak, inkább halk, de határozott felismerések. És ahogy néztem őket, úgy éreztem: ezek nemcsak rólam szólnak. Ezek bárkiről szólhatnak.

Egy:

„Elfogadom önmagamat.”
Ez az első lépés. Nem a tökéletesség, nem a változtatás. Hanem a szelíd megengedés: hogy én ilyen vagyok. Ezzel a belső térképpel, ezekkel az iránytűkkel, hajlamokkal, vonzásokkal és taszításokkal. És hogy ez nem hiba – hanem terv. Okkal kaptam ezeket a színeket, ezekből áll össze az egyedi mintázatom.

Kettő:

„Elfogadom és örülök az eredményeimnek.”
Milyen furcsa, hogy a hibáinkra mennyivel jobban emlékezünk, mint a sikereinkre. Listánk van a bukásainkról, de az örömeink? Azokat sokszor elszórjuk, mint kavicsokat a vízparton. Mostantól gyűjtöm őket. Nem hivalkodva, csak méltányosan. Mert az eredményeim is én vagyok. És igenis számítanak.

Három:

„Észben tartom a lehetőségeket.”
A kreatív élet nem a zsenialitás kiváltsága. Hanem a figyelemé. A nyitottságé. Azé, aki észreveszi, ha megmozdul valami a szélben, ha egy gondolat bekopog. A lehetőségek nem ordítanak – csak halk, kíváncsi léptekkel járnak a küszöbön. Ha nyitva hagyom az ajtót, be tudnak lépni.

Négy:

„A jövő csak egy valószínűség.”
Nem kőbe vésett ítélet, nem végzet. A jövő az, amit beengedek. Amit nem táplálok, az nem fog megnőni benne. Amit vágyom, amit el merek képzelni – az viszont megindulhat felém. Nem biztos, hogy pont úgy, de valahogy biztosan. Mert a figyelem irányt szab. És én eldönthetem, merre nézek.

Talán ez a négy mondat nem old meg mindent. De elkezd valamit. Egy belülről induló újrarendeződést. Ahol nem másoknak akarok megfelelni, hanem önmagamhoz akarok hű lenni. Mert valójában – és ezt egyre jobban érzem – az igazi szabadság nem kívül van. Hanem bennem kezdődik.