A boldogság mítosza – és ami mögötte van

„Valójában támadom a boldogság fogalmát” – írja Hugh Mackay, ausztrál társadalomkutató. És nem, ez nem egy cinikus provokáció. Sokkal inkább egy mély, emberi kiáltás a teljesség mellett, szemben azzal a kortárs kényszerrel, hogy mindenáron „boldognak kell lenni”.

Egy ideje tényleg azt sulykolja a világ, hogy a boldogság az alapértelmezett állapotunk. Ha nem vagy boldog, „csinálsz valamit rosszul”. Pedig ez mennyire nem igaz. Nem kell mindig mosolyogni. Nem kell „pozitívnak” lenni akkor is, amikor valójában fáj, csalódott vagy, vagy csak épp üres.

Az élet nem csak csillagszórós Instaposztokból áll. Nem mindig rózsaszín, és nem is baj, ha nem az. Sőt – a teljességhez hozzátartozik a szomorúság is. A frusztráció. A veszteség. A düh. A kudarc. Mert ezek formálnak minket. Ezek tanítanak meg empátiára, kitartásra, önreflexióra.

Hugh Mackay szerint a boldogság hajszolása egy kortárs nyugati betegség. Egy újabb elvárás, amihez mérni próbáljuk magunkat – és persze megint keveseknek sikerül, így marad a bűntudat. Még a végén szomorúnak sem „szabad” lenni.

És ez nagyon veszélyes.

Mert ha nem engedjük meg magunknak, hogy érezzünk – mindenestül – akkor valójában önmagunkat tagadjuk meg. A gyerekeinket is arra tanítjuk, hogy „valami baj van velük”, ha nem mindig vidámak. Holott lehet, hogy épp ezekben a nehéz, csendes, fájó pillanatokban válnak emberré igazán.

A boldogság jó. Szép. Üdvözlendő. De nem tanít meg igazán semmire.

A teljesség igen.

Engedd meg magadnak, hogy néha ne legyél jól. Hogy ne írj ma este három dolgot, amitől boldog voltál. Csak tudd, hogy teljes vagy akkor is, ha nem vagy boldog.
Mert az emberi élet nem kampány a boldogságért, hanem egy utazás a teljesség felé.