Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy a felmondás mögött mindig a pénz áll. Túl kevés fizetés, jobb ajánlat, nagyobb bónusz. És bár ezek valóban számítanak, ritkán ez az igazi ok. A legjobb emberek nem a fizetés miatt mennek el elsőként – hanem amiatt, amit nem kapnak meg.

Nem az a legfontosabb, hogy hány szám áll a fizetési papíron. Hanem az, hogy hányszor érzi valaki: számít. Hogy amit csinál, az érték. Hogy amit hoz magával – tudás, ötlet, lelkesedés – azt nem csak „kihasználják”, hanem megbecsülik.

Az emberek maradnak, ha látják a munkájuk értelmét. Ha fejlődhetnek, ha hibázhatnak, ha kérdezhetnek. Ha nem kell minden reggel egy páncélban beérkezni az irodába, és estére összeomolni a mellébeszéléstől, elvárástól, kibeszéléstől.

Maradnak, ha érzik, hogy emberként is jelen lehetnek – nem csak fogasként egy rendszerben. Ha van köszönöm. Ha van visszajelzés. Ha van bizalom. Ha van vezető, nem csak főnök.

A valódi elköteleződés nem pozícióhoz kötődik, és nem prémiumcsomaghoz – hanem kapcsolathoz. Tisztelethez. Kommunikációhoz. Ahhoz, hogy valaki ne csak a feladatait, hanem önmagát is elhozhassa a munkahelyére.

És igen, a csapatok és vezetők számára ez munka. Figyelem. Tanulás. Napi szintű döntés, hogy nemcsak teljesítményt, hanem embert is vezetnek.

Szóval a kérdés nem az, hogy „Miért mennek el a jó emberek?”

Hanem ez:
Mit teszünk ma azért, hogy a legjobbak holnap is velünk maradjanak?