Nem szeretném, hogy három nap múlva már senki se emlékezzen rá.

2025. május 22-én megjelent egy cikk az Indexen. Egy gödöllői kislány története. Tizenkét éves volt. Csúfolták a testalkata miatt. Csendes, aljas módon. És ő végül úgy döntött, nem akar tovább élni ebben a világban. Nem tudok mást mondani erre, csak azt: fáj. És muszáj beszélni róla. De nem csak róla. Hanem minden más gyerekről is, akik ma is ugyanebben élnek – csak még nem adták fel.

Sokszor azt hisszük, a bántalmazás az, ha valakit megvernek. Ha kék-zöld foltokkal jön haza. De a kamaszlányok egymást máshogy verik. Csendben. Egy mosollyal, amit a másik kizárására tartogatnak. Egy beszélgetéssel, amiből valaki mindig kimarad. Egy Insta-poszttal, ahol mindenkit megjelölnek – de őt nem. Egy csoportképpel, amire úgy emlékszünk: “mintha ott sem lett volna.”

A kamaszkori klikkesedés alattomos. A legtöbb pedagógus nem veszi észre, mert nincs ott, amikor a pad alatt suttognak, amikor a telefonba vigyorognak a másik háta mögött, vagy amikor egyszerűen csak nem hívják el őt sehova. Nincs kiabálás, nincs botrány. Csak egy érzés: nem kellek ide.

És mi, szülők? Néha mi sem látjuk. Mert nem vagyunk ott az iskolában, nem követjük a sztorikat, nem tudjuk, ki mikor mit posztolt, mikor írt ki valamit burkoltan, amit valójában csak egyvalaki ért. A gyerekünk.

És lehet, hogy mire észrevennénk, már elhitte, hogy tényleg nem elég jó. Hogy ronda. Hogy túl kövér, túl csendes, túl más. Túl semilyen. Már elhitte, amit nap mint nap belesuttognak a közösségi térbe: hogy felesleges.

Három gyerek mellett pontosan tudom, milyen az, amikor próbálsz mindenre figyelni, de valami mindig kimarad. A kiszóródott liszt a konyhapulton fontosabbnak tűnik, mint egy halk “jól vagy?” kérdés. És azt is tudom, milyen nehéz kamasznak lenni. De talán még nehezebb a kamasz szülőjének lenni. Nincs forgatókönyv, nincs szoftver, ami megmutatja, mikor kell igazán komolyan venni egy sóhajt.

És mégis – talán ez az egyetlen, amit biztosan megtehetünk: hogy jelen vagyunk. Hogy nem legyintünk, ha azt mondják: “csak nem hívtak el”. Hogy nem mondjuk: “jaj, ne vedd már magadra”. Hogy elhisszük, amit ők éreznek – mert nekik ez a világuk.

És megtanítjuk őket arra, hogy a valódi erő abban van, aki odafordul. Aki nem nézi végig csendben, ha valakit kizárnak. Aki nem nevet, amikor más sír. Aki nem néz félre.

A bántás nem mindig kiabál. Néha suttog. Néha lájkol. Néha csak nem jelöl be.

De ha nem figyelünk, ezek a láthatatlan sebek egy életen át fájhatnak.

Tanítsuk meg őket kiállni magukért. És egymásért is.

#kamaszkor #láthatatlansérülések #iskolaibántalmazás #klikkesedés #szülőiszemmel #empátia #figyeljünkegymásra #egysemmaradjonegyedül #digitálisbántás #valódivilág #önbizalom #együttérzés