Van egy pillanat, amikor a ház csendes. Nem az a gyanús fajta, amitől rögtön azt hiszed, valami baj van – hanem az, amit meg kell tanulni értékelni. Nóra a saját kis világában bezárkózott a szobájába, Blanka éppen Angliában tengeti életét, Ágostonnak focimérkőzése van, a férjem olvas, én pedig leülök a pulthoz, a kávémmal. Végre csend van. És mégsem vagyok egyedül.

Ez a csend nem az elhagyatottságé, hanem a jelenlété. A gyerekeim itt vannak, a maguk kis zárt világában, de mégsem közel. A testük már nem bújik hozzám úgy, mint régen, de a gondolataik néha átsejlenek egy-egy megjegyzésen, egy-egy “anya, mit gondolsz erről?” mondaton keresztül.

Az anyaság ebben az életszakaszban nem hangos, nem látványos. Nem játszótéri csaták és nem síró babák. Hanem figyelő szemek, háttérből támogatás, rohanás a különórákra velük. El kell hinnünk minden nap, hogy amit eddig beléjük ültettünk, az majd gyökeret ver.

A legnagyobb feladatom? Jelen lenni. Csendben. Szilárdan. Szeretettel.