Tvrtko megint olyat írt, amit nem lehet csak úgy átgörgetni. Nem azért, mert ő híres, hanem mert fájdalmasan igaz, amit mond. És én – bár nem jártam be száz országot – pontosan érzem, miről beszél.

Az a nagy helyzet, hogy Magyarországon valahogy sikerült eljutnunk oda, hogy ha valaki másképp gondolkodik, akkor nem vitapartner, hanem ellenség. A másik véleménye nem érdekes – csak idegesítő. A különbözőség nem kíváncsiságot szül, hanem támadást. És az, hogy a közéletünk gyűlölettel van átitatva? Az már nem hír – hanem reggeli kávé mellé járó alapzaj.

Tvrtko felhozott egy példát: Hawaiin két év alatt nem látott egyetlen eldobott csikket sem. Nálunk meg az az első reakció, ha valakire rászólunk, hogy ne szemeteljen: „Nézzen körül, tele van vele az utca!” Magyarul: ha mindenki csinálja, én miért ne tehetném?

És itt a lényeg. Ebből élünk: a „mások is ilyenek” logikájából. Más is gyűlölködik, más is mocskolódik, más is passzívan agresszív – hát akkor én is. A politikusok plakátokról néznek le ránk, miközben az emberek már rég nem nevetnek. Mert elfáradtunk. Megfáradtunk egymásban.

Pedig – és ezt most nem csak Tvrtko mondja, hanem én is – lehetne másképp. Nem nagy szavak kellenek hozzá, csak kis változások. Egy kicsit több tisztelet. Egy kicsit kevesebb ítélkezés. Egy kinyújtott kéz, egy meg nem írt ocsmány komment. Egy vasárnapi ebéd, ami nem fordul át politikai vitafórummá.

Tvrtko azt kérdezte: lehet-e Magyarország boldog otthon? Én meg azt kérdezem: akarjuk-e, hogy az legyen?

Mert ha igen, akkor először talán abba kéne hagyni a csikkdobálást – szó szerint és átvitt értelemben is.

tisztelet #közösség #tvrtkoinspirált #nemcsakújságírók #alohaotthon

#alohahelyettkeserűség #közbeszédkultúra #csikkmenteslelkek