Na jó, valljuk be:

Mikor hallgattál meg utoljára valakit úgy igazán, hogy közben nem ment a fejedben a „mit fogok erre válaszolni” belső monológ?

És amikor valaki bemutatkozott, tényleg a nevét próbáltad megjegyezni… vagy csak számoltad a másodperceket, mikor jöhetsz te?

Mikor olvastál el bármit úgy, hogy közben nem nyitottál meg egy másik ablakot, mert „úgyis csak egy pillanat”?

És mikor lett az „unalomküszöbünk” olyan alacsony, hogy ha valami nem villog, nem pittyeg, nem vicces videó – akkor már meh?

A figyelem, barátaim, pont olyan, mint a bicepsz: ha nem használod, löttyedt lesz.

És multitasking közben izmot se nagyon lehet növeszteni – a figyelmet meg pláne nem.

Egy bizonyos Clifford Nass, a Stanford egyik okos kutatója mondta ki: azok, akik állandóan ezerfelé figyelnek, végül semmire sem tudnak igazán.

Nehezebben koncentrálnak, rosszabbul emlékeznek, és még a gondolataik is összevisszábbak, mint egy hajnali bevásárlólista.

Pedig a figyelem nem csak egy agyi funkció – hanem egy szokás.

Nap mint nap eldöntjük, hogy jelen vagyunk… vagy csak úgy vagyunk.

Szétszórva, kattintgatva, fél szemmel itt, fél füllel ott – vagy tényleg benne, a pillanatban.

Amikor ezt írtam, nem az ADHD-sokra gondoltam, mindössze belegondoltam, milyen lehet nekik. Jelzem, hogy ADHD-s gyermek anyjaként át tudom érezni a helyzetüket…