Nemrég olvastam Bibók Bea írását Tökéletes vagy „elég jó” címmel, és közben eszembe jutott, hogy én magam is régóta érzem: valójában mindig csak törekedni lehet valamire, de a hibátlan soha nem elérhető.

Mégis, sokunkat gyerekkorunk óta hajt az a belső hang, hogy „akkor vagy szerethető, ha mindent tökéletesen csinálsz.” Vannak családok, ahol a teljesítményhez kötik a szeretetet – és így születik meg a felnőtt, aki sosem érzi magát elégnek.

Ilyenkor jön jól, ha valaki, mint Vekerdy Tamás, képes kicsit „megpiszkálni” ezt a kényszeres hajszát. Nála olvastam először, hogy „az elég jó anya” fogalma sokkal fontosabb, mint a tökéletesség.”
És az is felszabadító volt, amikor viccesen, de nagyon is komolyan kérte az anyákat:
„Könyörgöm, anyuka, ne vasaljon!”

Ez nálam különösen betalált. Hiszen a mi családunkban nemcsak az ünneplőruhát, hanem még az alsóneműt is vasalták – nagyanyám és anyám számára ez volt a rendes, tisztességes élet része. És persze a háttérben ott motoszkált a kimondatlan üzenet: aki vasal, az jó anya.

De mit tanít ezzel? Hogy akkor vagy értékes, ha mindent patikapontosan megcsinálsz – és sosem engeded el.
Vekerdy viszont azt mondja: nem kell mindent vasalni. Nem kell mindent tökéletesen csinálni. Elég, ha elég jó vagy.

Ez a gondolat máshol is igaz. Nem baj, ha a vacsora nem gourmet fogás, hanem csak egy gyors tészta. Nem baj, ha a dolgozat nem hibátlan, hanem „elég jó”. Nem baj, ha a lakásban van egy sarok, amit már régóta halogatunk rendbe rakni.

Mert a gyereknek, a társunknak – és végső soron saját magunknak – nem a tökéletes vasalt életre van szükségünk, hanem a szeretetre, a kapcsolódásra, a közösen megélt pillanatokra.

A tökéletesség nem létezik. Az „elég jó” viszont létezik – és sokszor pont ettől lesz igazán emberi, szerethető az élet.

Nemcsak a vasalás elengedése felszabadító, hanem az is, ha elfogadjuk, hogy hibázunk. Németh Zoltán (Dr. Prezi) egyik írásában szépen leírja: még a nyilvános beszédben is természetes a baki. Egy elakadás, egy rosszul kimondott szó, egy kihagyott mondat – nem a világ vége. Sőt, a hallgatóság gyakran szimpatikusabbnak látja az előadót attól, hogy emberi marad.

Ez igaz a mindennapokban is. Hibázni nemcsak szabad, hanem szükséges is. Hiszen a tévedésekből tanulunk, azok mutatják meg, hogy miben fejlődhetünk. Ha mindent görcsösen tökéletesre akarunk csinálni, akkor nem hagyunk helyet a hibáknak – és így a fejlődésnek sem.

A gyerekek különösen jól érzékelik ezt: ha mindig azt látják rajtunk, hogy félünk a hibától, ők is rettegni fognak tőle. Ha viszont azt tanulják tőlünk, hogy egy baki után lehet nevetni, újrakezdeni, vagy egyszerűen vállat vonni, akkor rugalmas, önbizalommal teli felnőttek lesznek.

Szóval Vekerdy szavaival élve: nem kell vasalni. De továbbmegyek: nem kell hibátlannak lenni. Az „elég jó” nemcsak megengedő, hanem bátorító is – mert teret ad annak, hogy hibázzunk, és abból együtt tanuljunk.

Tökéletesnek lenni nem lehet.
Elég jónak lenni – elég.
És az „elég jó” = elég emberi.