A disznóvágásról – Fekete István szerint

Arra való a tél, a pihenésre, csendes számvetésre, disznótorra, mert nem robotra teremtette Isten a világot, és nem gépnek az embert.

Mindent az idejében, mert igaz ugyan, hogy munka nélkül nincs pihenés, de pihenés nélkül sincs munka, s a tél, a hó, a csend bizony a pihenés ideje.

(Fekete István Füveskönyvéből)

Disznóölés

A disznóölés nem úgy kezdődik, hogy jön az ölő, hanem hogy Siska beleüti ugyan az orrát a langyos vízzel kevert darába, de azonmód ki is veszi belőle, és ábrándosan felnéz a levegőbe.
Ez disznónyelven úgy hangzik, hogy:

Köszönöm elég volt…
Mire a kerítéshez támaszkodó gazda megvakarja a füle tövét vagy a kupáját, ami pedig gazdanyelven annyit jelent, hogy:

Hű az árgyélusát, ez a Siska nem eszik…

A két tény összevetve eredményezi azután az ölőembert, név szerint Homoki bácsit, akinek kedves, szelíd arca semmiképpen nem illik véres mesterségéhez. Jelezve, hogy Homoki bácsinak nem is ez a mestersége, hanem ő tulajdonképpen asztalos –magyarul tislér-, aki az év túlnyomó részében ágyakat és székeket gyárt, nemkülönben fejfákat és koporsókat, melyek nagyon is a béke és nyugalom tárgyai.
De ilyenkor öl, mert valakinek ölni is kell, öl, mert mindenki tudja, hogy Homoki bácsi májashurka-keveréke világhírű (tavaly már Igalban is emlegette a lódoktor), végül öl, mert Homoki bácsinak nincs ideje hizlalni, és így szerzi össze az évre való disznóságokat. Ilyenkor szünetel a koporsógyártás, ami természetes is, hiszen senki se bolond disznóölések idején búcsút mondani a kolbászszagú világnak… Majd csak utána.
Homoki bácsi tehát megjelenik hajnalok hajnalán fehér kötényébe burkolt eszközeivel, s a folyosóról, azaz a gangról enyhe lámpafény és pálinkaszag árad szét, harcra kelve a csípős homállyal. Koccannak a poharak, majd Homoki bácsi felköti a hófehér kötényt, melynek mellén piros tölgykoszorú övezi nevének kezdőbetűit, utána zörrennek a kések, távolodnak a léptek, és mi már készen tartjuk a kezünket, hogy befogjuk fülünket, mert a Siska oly keservesen búcsúzik tegnapi darájától, mintha érdemes volna.

Azután elcsendesedik a világ künt és bent. Húgaim letörlik Siskáért ontott könnyüket, hiába mondtam, hogy dugják be a fülüket, mert az asszonyféle már tökmag korában kíváncsi, hogy borzonghasson, és borzong, hogy sírhasson. A sírásért aztán okolja az egész világot, elsősorban Homoki bácsit, aki rossz ember, mert bántotta őt az a szegény Siska?

Siska nyugodtan pirult a szalmatűzben, és a fehér falakon játszottak a lángok, amíg csak a kertek alatt fel nem bukkant a nap, véget vetve minden kontárkodásnak. De ekkor a Siskát nem ismerte volna meg a tulajdon anyja se, mert Homoki bácsi tökéletesen átalakította, mondván:

De a kolbászt megeszed ugye?

Azt mondta édesapám, úgyse sok marad…
Abban az időben még meg-meghökkentett ez a logikai lépésváltás, mert apám valóban figyelmeztette anyámat, hogy a kóstolókat úgy ossza be, hogy valami maradjon is, de nem is volt időm a teljes hajadonjelöltet visszatérengetni az eredeti vonalra, mert a legkisebb (volt egy egész csomó) felsivított:

Pörtöllt!
Az ablak párás keretében derengeni kezdett a szalmaláng, és mivel a férfiember mindennek ellen tud állni, kivéve a kísértésnek, azonnal kiugrottam az ágyból, mert a pörkölésnél – ide vörheny és oda torokgyík – ott kellett lennem, lehetőleg kiskabátban, mert a nagyot felvenni – ezt mindenki beláthatja – már nem volt időm.

Ez jobb, mint a tavalyi.

Kisebb – legyintett apám.

De érettebb – mondta Homoki bácsi; s erre már nem lehetett mondani semmit, mert ha valaki tekintély volt ebben a kérdésben „ezen a világon”, hát az ő volt.
És múlt a nap és gőzölgött a kondér, egyik húgom leforrázta a kezét, a másik elvágta az ujját, a harmadik egy kitörni készülő gyomorrontással szédelgett, nagyanyám megsértődve jött-ment a konyhában, mert anyám nem az ő receptje szerint csinálta a tölteléket, „csak úgy, a maga feje után…”, de alkonyatra azután elsimult minden. A kamrában már lámpa égett, és a mángorló tetején kis halmokban ott ragyogtak már a kóstolók, és ott volt az egész család ragyogó arccal, mert ez a félóra az ajándékozás szent félórája volt.

Homoki bácsi már elvitte a magáét, mert ő volt az első: dolgozott érte.
A második Borcsa néni, aki „azt a piszkos munkát végezte”, azaz beleket mosott.
A harmadik a koma, mert a koma is csodálatos kóstolót küldött. (A komának egész hegy volt a Siska alkatrészeiből összerakva.)
A negyedik a postamester, akinek azért kellett küldeni, mert ő nem küldött. (Lássa, hogy kik vagyunk…!)
Az ötödik és hatodik a két szomszéd volt, ez olyan természetes, hogy kár is szóba hozni.
A hetedik a jegyző, mert ez szokás.
A nyolcadik Compó bácsi volt, a kovácsmester, aki időt szokott jósolni szénahordás idején! (Nem lehet senkitől kívánni, hogy „csak úgy” jósolgasson.)
A kilencedik Futó Kati néni volt, akit az idén nem hívtunk meg ölni, hogy meg ne haragudjon…
A tizedik…
Ekkor egyszerre elcsendesedett a család, mert a mángorlón már nem volt hely, az asztalon pedig, az adakozóasztalon veszedelmesen megfogyatkozott az ennivaló.
Apám anyámra nézett.

Ugye, mondtam…
Anyám mérges lett.

Hát, ossza el maga!
És szégyenkezve odaálltak a kóstolók mellé, hogy valamit, valamicskét nem lehetne-e visszavenni, illetve átcsoportosítani.

Muszáj a postamesternek májas?

Tudja, hogy szereti a májast. Meghal érte…
Az apám nem akarta, hogy a postamester meghaljon.

Compó bácsinak elég lenne egy pár kolbász…

Éppen a Compó bácsit csaljuk meg?

Komáék még ölnek az idén…

Kisül a szemem, ha aztán megint úgy kirukkolnak.
És csak álltunk a kamraszagú csendben, elszomorodva, hogy többet már nem lehet adni.
Apám tarkójára lökte a kucsmát.

A fene egye meg ezt a buta szokást – és kiment, anyám pedig kezdte tányérokra rakni a kóstolókat. Rakosgatta szép csendben és gusztusosan, ámbár kissé szomorúan.

Később apám visszajött szelíd bűntudattal küzdve:

Szívem – tette anyám vállára a kezét. – Szívecském, Borsoséknak muszáj valamit küldeni, hiszen olyan szegények… De – tette hozzá vidám diadallal – jövőre majd kettőt hizlalunk.

**

Megjelent az Új Emberben, 1952. január 27-én.
Később Karácsonyi gondok címmel a Nők Lapja (1957. dec. 26.) és a Nők Világa (1968. december) közölte.

Tartalmazzák az Emberpor (2003), a Karácsony éjjel (2005) és az Éjféli harangszó (2017) c. kötetek.

2025. január:

A képek Kiskanizsán egy családi disznóvágáson készültek. Saját – a nyugalom megzavarására alkalmas – fotók. Megtekintés csak saját felelősségre!