A héten vezetés közben az ÖnKépzőkör egyik hangoskönyvét hallgattam, Kevin Leman Születési sor(s)rend című könyvét. A téma elsőre egyszerűnek tűnik: vajon befolyásolja-e a személyiségünket, hogy hányadik gyermekként érkeztünk a családba? Az elsőszülöttek valóban felelősségteljesebbek, a középsők alkalmazkodóbbak, a legkisebbek pedig a család örök bohócai?

Ahogy hallgattam, egyre több családi emlék jutott eszembe, és persze elkezdtem összevetni az elhangzottakat a saját életemmel. Volt, amire rögtön ráismertem, más megállapításoknál viszont határozottan úgy éreztem, hogy ez nálunk bizony nem így működik.

Mit árul el rólunk a születési sorrend?

Én például harmadik gyermekként születtem, két bátyám után, akik tíz, illetve nyolc évvel idősebbek nálam. Édesanyám varrónő volt, és a két fiú után mindennél jobban szeretett volna egy kislányt. Nagyon vágyott már arra, hogy ne csak fiús ruhákat készítsen, hanem végre apró szoknyácskákat is varrhasson a saját lányának. Aztán megszülettem én, a várva várt kislány, jó néhány évvel a bátyáim után.

Eddig a történet egyszerű: én voltam a legkisebb, a harmadik gyerek. Csakhogy Leman szerint ilyen nagy korkülönbségnél már korántsem ennyire egyértelmű a helyzet. Nyolc év alatt a család régen túljut a kisbabás időszakon, a nagyobb gyerekek iskolába járnak, önállósodnak, a szülők pedig szinte mindent elölről kezdenek az új jövevénnyel. Így a sok évvel később érkező gyermek bizonyos szempontból akár elsőszülöttként is viselkedhet.

Ezen jót mosolyogtam. Ezek szerint hiába van két bátyám, mégsem vagyok egészen az a klasszikus legkisebb gyerek, akinek eddig gondoltam magam.

Aztán továbbgondoltam a dolgot, mert a saját gyermekeim születési sorrendje még érdekesebb.

Középső gyerek szindróma – és mi történik, ha ikrek születnek?

Nekem is három gyermekem van, csakhogy nálunk Blanka után ikrek érkeztek. Nóra nyolc perccel előbb született, mint Ágoston. Ha tehát szigorúan a születésük sorrendjét nézzük, Blanka az első, Nóra a középső, Ágoston pedig a legkisebb gyermek.

A valóságban viszont nálunk valahogy sosem alakult ki ez a hármas felosztás. Blanka a nagy, az ikrek pedig a „picik”. Ez a megnevezés az évek során annyira megmaradt, hogy szinte természetesnek vesszük, pedig a picik már régen nem picik. Nálunk tulajdonképpen nincs is klasszikus középső gyerek, legalábbis én így látom. Az ikrek egyszerre érkeztek a családba, együtt mentek végig a kisgyermekkoron, és ebben a felállásban egészen más testvéri viszonyok alakultak ki.

Nórának azonban erről megvan a maga véleménye. Ő ugyanis rendszeresen hangsúlyozza, hogy annak a 8 percnek van jelentősége, neki öccse van, hiszen nyolc perccel idősebb Ágostonnál. És ezt a nyolc percet bizony senki ne próbálja elvitatni tőle!

Számomra ez az egyik legérdekesebb része az egész kérdésnek. Miközben a könyv azt magyarázza, milyen hatással lehetnek a személyiségünkre a születési sorrendből adódó családi szerepek, nálunk nyolc perc is elegendő ahhoz, hogy valaki határozottan idősebb testvérnek érezze magát. Közben meg hiába három gyermekem van, a középső gyerek szindrómájának klasszikus helyzetét nehezen tudnám ráhúzni bármelyikükre.

Persze éppen ezért hallgattam némi fenntartással a könyvet.

Elsőszülött, középső, legkisebb – tényleg számít a sorrend?

Kevin Leman pszichológus, aki sok családi tapasztalatot és megfigyelést gyűjtött össze. A könyve azonban nem valamiféle megdönthetetlen tudományos törvényszerűséget mutat be, és szerintem nem is így érdemes hallgatni. Sokkal inkább olyan visszatérő mintázatokról beszél, amelyek egyes családokban nagyon is felismerhetők, másokban viszont egyáltalán nem.

Nem gondolom, hogy bárkit pontosan meg lehetne határozni pusztán abból, hányadik gyermekként született. Hiszen mennyit számít már önmagában a korkülönbség! És akkor még nem beszéltünk arról, milyen természetűek a szülők, milyenek a testvérek, milyen körülmények között él a család, vagy éppen mennyi minden változik az évek során.

Az sem mindegy, hogy valaki három egymást követő évben született testvér között a legkisebb, vagy nyolc-tíz évvel később, hosszú várakozás után érkezik meg a családba. Ahogy az sem, hogy a középső gyermeknek van-e nála néhány évvel fiatalabb testvére, vagy mindössze nyolc perccel később született meg az ikertestvére.

A könyv olvasása vagy hallgatása közben ezért szerintem nem az a legjobb kérdés, hogy minden állítása igaz-e ránk. Sokkal érdekesebb elgondolkodni azon, vajon a saját családunkban milyen szerepek alakultak ki, és ezek mennyire befolyásoltak bennünket.

Van ugyanis a könyvnek egy olyan része, amellyel szülőként nagyon is egyet tudok érteni. Ez pedig az, hogy a gyermekeinket ne szorítsuk bele a születési sorrendjük alapján kialakított szerepekbe.

Attól, hogy valaki a legkisebb, még nem kell állandóan a család bohócának lennie. Nem az a dolga, hogy mindenkit megnevettessen, és nem is kell örökké a család elkényeztetett kicsijének maradnia. Ahogy az elsőszülöttől sem várhatjuk el, hogy minden helyzetben ő legyen a megfontolt, felelősségteljes nagytestvér. Kaphat feladatokat, természetesen, de azért mégsem válhat belőle egy második szülő pusztán azért, mert néhány évvel korábban született.

A középső gyermeknek sem szükségszerűen az a sorsa, hogy mindig közvetítsen a testvérei között, vagy állandóan keresse a helyét a családban. Ezek a helyzetek kialakulhatnak, de nem valamiféle előre megírt forgatókönyv szerint működünk.

Talán ez volt számomra a könyv legfontosabb tanulsága. Nem feltétlenül az, hogy felismerjük, melyik gyermekünk melyik kategóriába tartozik, hanem inkább az, hogy észrevegyük, ha akaratlanul is valamilyen szerepet osztottunk rá.

Három gyermeket nevelve az ember egyébként is megtapasztalja, mennyire különböző személyiségek tudnak felnőni ugyanabban a családban, ugyanazok mellett a szülők mellett. Itt jön a képbe az állandó összehasonlítási „kényszer”, és kedvenc mondásom, hogy „Ami majdnem az, az nem az.”. Ráadásul a gyerekek maguk is alakítják a család működését, nem csak elszenvedői a szülői elvárásoknak. Nóra nyolcperces előnye például erre egészen jó példa.

Összességében örülök, hogy meghallgattam ezt a könyvet. Nem azért, mert most már pontosan tudom, milyen személyiségnek kellene lennem harmadik gyermekként, vagy hogy a saját gyermekeimet melyik születési sorrendhez kapcsolódó típusba soroljam. Inkább azért, mert egy olyan hétköznapi dologról gondolkodtatott el, amellyel korábban nem igazán foglalkoztam.

És éppen ezt szeretem az ÖnKépzőkör hangoskönyveiben.

Nem kell feltétlenül minden gondolattal egyetérteni ahhoz, hogy egy könyv hasznos legyen. Sőt, néha éppen azok a legérdekesebbek, amelyekkel az ember magában egy kicsit vitatkozik. Hallgatás közben eszünkbe jut egy régi családi történet, felismerünk egy ismerős helyzetet, vagy elkezdünk más szemmel nézni valamire, amit addig teljesen természetesnek tartottunk.

Az ÖnKépzőkört egyébként jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki szeretne új dolgokat megismerni, de nehezen talál időt az olvasásra. A hangoskönyvek nagy előnye, hogy nem feltétlenül kell külön időt szakítani rájuk. Én például utazás közben szívesen hallgatom őket. Egy félórás autóút alatt is rengeteg érdekes gondolatot lehet meghallgatni, és a rendszeres félórákból idővel meglepően sok tudás gyűlik össze.

Persze nem mindegyik könyv fog ugyanúgy megérinteni bennünket. Lesz, amelyikből sokat tanulunk, lesz, amelyik csak szórakoztat, és olyan is, amellyel vitatkozunk. De talán éppen ez az önképzés lényege: meghallgatni mások gondolatait, és közben kialakítani a saját véleményünket.

Nekem ez a mostani hangoskönyv egyebek mellett azt is megmutatta, milyen érdekes játékot tud űzni velünk a születési sorrend. Én harmadik gyermekként akár elsőszülöttnek is számíthatok, Nóra nyolc perccel idősebb testvér, nálunk pedig három gyermek mellett sincs igazán középső gyerek.

Vagy legalábbis nem úgy, ahogy a könyvben olvashatjuk.

És ez egyáltalán nem baj. A családok szerencsére nem sablon alapján működnek.

Ha van kedvetek, hallgassátok meg ti is Kevin Leman könyvét. Kíváncsi lennék, ki mennyire ismer magára benne. Különösen azok véleménye érdekelne, akik szintén nagy korkülönbséggel születtek a testvéreik után, vagy ikergyermekeket nevelnek.

Mert a végén talán mégis az a legérdekesebb kérdés, hogy valóban a születési sorrendünk alakít bennünket, vagy inkább az, ahogyan a családunkban megtaláljuk a saját helyünket?

A hangoskönyv itt hallgatható meg.