A héten ismét egy érdekes hangoskönyvet hallgattam az ÖnKépzőkörben. Karin Kuschik 50 mondat, amely megkönnyíti az életet című könyvét. Ötven rövid, könnyen megjegyezhető mondat, amelyek akár egy túlélési kalauznak is beillenének. Nem a lakatlan szigeten való boldoguláshoz, hanem a mindennapokhoz. Az emberi kapcsolatokhoz, a kellemetlen beszélgetésekhez, a munkahelyi konfliktusokhoz és azokhoz a helyzetekhez, amikor legszívesebben azonnal kimondanánk, amit gondolunk.

Karin Kuschik több mint húsz éven át dolgozott önmenedzsment-coachként. Könyvében arra keresi a választ, hogyan teremthetünk magunknak teljesen felesleges konfliktusokat azzal, hogy nem húzzuk meg időben a határainkat, túl sokat magyarázkodunk, vagy túlságosan függünk mások véleményétől. A könyv eredeti német címe 50 Sätze, die das Leben leichter machen, és nem véletlenül lett a Der Spiegel bestsellerlistájának élmezőnyében szereplő sikerkönyv.

Hallgatás közben eszembe jutott az egyik esküvői beszédem.

Abban arról beszéltem a fiatal párnak, hogy a házasságban nem kell mindig minden csatát megnyerni. Nem attól leszünk erősek, hogy mindenáron bebizonyítjuk az igazunkat, hanem attól, hogy a különbségeink ellenére is képesek vagyunk megtalálni a közös nevezőt.

Milyen szépen hangzik ez egy esküvőn! És milyen nehéz olykor a saját életünkben alkalmazni.

Igazam van. De muszáj ezt most bebizonyítanom?

Kuschik könyvének egyik fontos gondolata, hogy képesek lehetünk elfogadni, ha valamiben nem értünk egyet.

Nem kell minden vitának győztese és vesztese legyen. Bevallom, számomra ez nem mindig egyszerű. Különösen akkor, amikor pontosan tudom, hogy igazam van. Amikor fejben már összeállt minden érvem, és még azt is tudom, milyen kérdést kellene feltennem ahhoz, hogy a másik fél maga is belássa a tévedését.

Csakhogy egyre inkább rájövök, hogy nem kell minden kérdést feltenni. Még akkor sem, ha tudom rá a választ.

Nem kell minden tévedést kijavítani, minden félreértést azonnal tisztázni, és nem kell minden alkalommal bebizonyítani, hogy igazam van. Mert attól, hogy megnyerek egy vitát, még nem biztos, hogy valóban nyertem valamit. Különösen igaz ez az emberi kapcsolatainkra. Lehet, hogy egy vitában sikerül tökéletesen alátámasztanom az álláspontomat, de közben megbántok valakit, akit szeretek. És akkor tulajdonképpen mi is volt a győzelem?

A visszafelé számolás művészete

Egy ideje tudatosan próbálom gyakorolni, hogy ne reagáljak mindenre azonnal. Hagyjak magamnak néhány másodpercet, mielőtt megszólalok. Erre van egy egyszerű módszerem: a visszafelé számolás.

19, 18, 17, 16…

Egészen egyig. Amíg számolok, legalább nem gondolkodok. És közben talán arra is jut időm, hogy átgondoljam, valóban szükséges-e kimondanom, amit gondolok. Persze vannak olyan helyzetek, amikor tizenkilenc másodperc kevésnek bizonyul. Ilyenkor célszerűbb rögtön száznál kezdeni. És milyen nehéz ez! Főleg akkor, amikor már a második másodpercben pontosan tudom, mit szeretnék mondani, sőt a hangsúlyt is gondosan megválasztottam hozzá.

De talán éppen ez a lényeg. Megtanulni, hogy nem minden gondolatunk kíván azonnali nyilvánosságot.

Kuschik egyik alapvető üzenete számomra az, hogy a saját reakcióinkért mi magunk vagyunk felelősek. Nem feltétlenül tudjuk befolyásolni, mit mondanak vagy tesznek mások, de abba már van beleszólásunk, hogyan reagálunk rá. Legalábbis elméletben.

Az arcom sajnos külön életet él

A hallgatás művészetének elsajátításában azonban van még egy komoly akadályom. Az arcom. Mert ha sikerül is megállnom, hogy ne mondjam ki azonnal a véleményemet, attól még egyáltalán nem biztos, hogy a környezetem nem tudja pontosan, mit gondolok. Az arcom ugyanis meglehetősen nyitott könyv. Néha még a tartalomjegyzék is látszik rajta. Egy pillantás, egy apró arcrándulás, és máris világos, hogy nem feltétlenül értek egyet az elhangzottakkal.

Pedig milyen jó lenne elsajátítani azt a bizonyos indián pókerarcot! Azt a rezzenéstelen nyugalmat, amikor az emberről semmit nem lehet leolvasni. Amikor teljesen higgadtan hallgatja a másikat, miközben magában esetleg már nyolcvanhétig jutott a visszafelé számolásban.

Sajnos ettől még messze vagyok. A gondolataimat időnként már sikerül magamban tartanom, az arckifejezéseimet azonban nem mindig tudom ellenőrzés alatt tartani. Úgyhogy ezen a területen még bőven van fejlődési lehetőségem.

Húszévesen még a tökéletes mondatokat kerestem

Érdekes módon fiatal felnőttként éppen az ellenkezőjével küzdöttem. Húszéves korom körül bőszen kutattam azokat a mondatokat, amelyekkel bármilyen társalgásban könnyedén boldogulhatok. Szerettem volna, ha mindig kéznél van egy találó válasz, egy frappáns megjegyzés, vagy legalább egy olyan mondat, amellyel elegánsan tovább lehet lendíteni egy beszélgetést.

Azt gondoltam, hogy a jó társalgásnak biztosan vannak megtanulható szabályai. Ha ezeket egyszer elsajátítom, többé nem kerülök zavarba, nem keresgélem a szavakat, és nem kell utólag azon bosszankodnom, mit kellett volna mondanom. Azt például már akkor tudtam, hogy az angolok előszeretettel beszélgetnek az időjárásról. Remek, gondoltam, ez egy biztos kapaszkodó. Az időjárás mindig van, véleménye pedig szinte mindenkinek akad róla.

Azt is megtanultam, hogy a „Hogy vagy?” kérdésre nem feltétlenül az a megfelelő válasz, hogy nem igazán jól, fáj a fejem, beteg a kutyám, és egyébként is meglehetősen nehéz hetem van. Hanem egyszerűen annyi, hogy „Köszönöm, jól.” A kérdező pedig már tovább is lépett, hiszen sok esetben esze ágában sem volt részletes tájékoztatást kérni az egészségi vagy lelkiállapotomról. Csak udvarias akart lenni. Ez akkoriban érdekes felismerés volt számomra. Hogy a társalgás nem mindig valódi információcseréről szól. Vannak kérdések, amelyek inkább köszönésnek számítanak, és vannak válaszok, amelyeket senki sem szeretne hosszabban hallani.

Persze én ennél jóval többre vágytam. Olyan mondatokat szerettem volna a fejemben elraktározni, amelyekből mindig előhúzhatok egyet, ha a helyzet megkívánja. Mintha létezne valahol egy titkos társalgási kézikönyv, amelyből csak meg kell tanulni a megfelelő fejezeteket.

A tökéletes válasz mindig a zuhany alatt érkezik

A valóságban azonban gyakran egészen másképpen alakultak a beszélgetések. Előfordult, hogy valaki váratlanul mondott valamit, én pedig ott álltam, és hiába kerestem, nem találtam a megfelelő választ. Mondtam valamit, ami nem volt különösebben szellemes, vagy egyszerűen csak zavartan tudomásul vettem a helyzetet.

Aztán órákkal később, rendszerint a zuhany alatt, egyszer csak megérkezett a tökéletes mondat. Na, ezt kellett volna mondanom! Akkor már természetesen minden világos volt. Gondolatban újrajátszottam a beszélgetést, és olyan hibátlan választ adtam, hogy a másik félnek képzeletben még megszólalni sem maradt ideje. Csak éppen a valódi beszélgetésnek már régen vége volt.

Később megtudtam, hogy ennek a jelenségnek még neve is van: lépcsőház-effektus. A frappáns válasz, amely akkor jut eszünkbe, amikor már elhagytuk a helyszínt, és semmi lehetőségünk nincs előadni. És milyen érdekes az élet! Húszévesen azon dolgoztam, hogy mindig legyen a fejemben egy megfelelő mondat, amelyet a kellő pillanatban előhúzhatok. Most pedig, évtizedekkel később, éppen azt tanulom, hogy nem kell minden eszembe jutó mondatot kimondanom.

Akkor a gyors és találó válaszokat kerestem. Ma már sokszor a hallgatás lehetőségét.

Úgy látszik, az élet első felében azt gyakoroljuk, hogyan szólaljunk meg jól, a másodikban pedig azt, hogyan tudjunk időben elhallgatni.

Nem minden konfliktus a miénk

Karin Kuschik könyvének másik fontos tanulsága számomra a határhúzás.

Az a felismerés, hogy nem minden probléma a miénk, nem minden helyzet kívánja meg a részvételünket, és nem kell mindenki érzelmeiért vagy döntéseiért felelősséget vállalnunk.

Ez különösen nehéz annak, aki megszokta, hogy intézkedik, szervez, megold, és lehetőleg mindent kézben tart.

Néha talán még azt is, amit nem kellene. Sokáig azt gondoljuk, hogy ha valamit meg tudunk oldani, akkor meg is kell oldanunk. Ha valaki segítséget kér, kötelességünk segíteni. Ha valami nem működik, bizonyára nekünk kell megtalálnunk a megoldást. Csakhogy ennek is vannak határai.

Az egyik legfontosabb felismerés talán éppen az, hogy a nemet mondás nem feltétlenül elutasítás. Attól, hogy valamire nem vállalkozom, még nem fordulok a másik ember ellen. Egyszerűen tudomásul veszem, hogy az időm, az energiám és a türelmem sem végtelen. És néha bizony saját magunkkal szemben is kell egy kis megértést tanúsítanunk.

Nem kell mindent tudni. Nem kell mindig tökéletes döntést hozni. És azt is szabad kimondani, hogy tévedtem.

Mert az igazi magabiztosság talán nem abból fakad, hogy soha nem hibázunk, hanem abból, hogy már nem félünk ezt beismerni.

Ötven mondat, és egy egészen másfajta szabadság

Karin Kuschik könyvének alcíme a belső szuverenitásról szól. Arról a szabadságról, amikor már nem mások reakciói határozzák meg, hogyan érezzük magunkat. Amikor nem kell mindenkit meggyőznünk. Nem kell minden helyzetből győztesen kikerülnünk. És nem kell minden egyes alkalommal megvédenünk az igazunkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent szó nélkül el kell tűrnünk.

A határozottság és az önuralom nem zárják ki egymást. Lehet nemet mondani indulat nélkül is. Lehet határokat húzni hosszadalmas magyarázkodás nélkül. És lehet úgy képviselni a saját véleményünket, hogy közben nem akarjuk mindenáron legyőzni a másikat. Azt hiszem, ezt a fajta belső szabadságot nem lehet ötven mondat egyszeri meghallgatásával megszerezni.

De az ötven mondat talán segíthet abban, hogy időnként felismerjük a saját beidegződéseinket.

És ha már felismerjük őket, talán változtatni is tudunk rajtuk. Nekem mindenesetre érdekes volt szembesülni azzal, hogy húszévesen még a tökéletes válaszokat kerestem, ma pedig sokkal inkább azt szeretném megtanulni, hogy mikor van szükség egyáltalán válaszra.

Mert nem kell minden csatát megnyerni.

És talán nem is attól leszünk igazán erősek, hogy mindig igazunk van, hanem attól, hogy akkor is képesek vagyunk megőrizni a nyugalmunkat, amikor ezt az igazunkat senki nem ismeri el. A visszafelé számolást tehát folytatom.

19, 18, 17…

Bár bizonyos napokon továbbra is indokoltnak látom, hogy rögtön száznál kezdjem.

A hangoskönyv, amely a bejegyzést ihlette:

Karin Kuschik: 50 Sätze, die das Leben leichter machen – Ein Kompass für mehr innere Souveränität (Rowohlt Verlag, 2022).

• A hangosanyag meghallgatása a YouTube-on
• A könyv bemutatása a kiadó hivatalos honlapján
• Karin Kuschik hivatalos honlapja

És te hogy vagy ezzel? Azonnal megtalálod a megfelelő választ, vagy nálad is előfordul, hogy a legjobb mondatok csak órákkal később, a zuhany alatt érkeznek meg?