Van egy régi magyar közmondás: „Az se bolond, aki hallgat.” Régen valószínűleg egyszerűen úgy értettem, hogy néha jobb csendben maradni, mint meggondolatlanul beszélni. Mostanában viszont egyre többször jut eszembe, és már egészen mást jelent.

„Az se bolond, aki hallgat.”

A mondás nem egyszerűen azt jelenti, hogy jobb csendben maradni, nehogy bajba kerüljünk. A magyar közmondáskincsben a hallgatás sokszor kifejezetten a megfontoltsággal, az okossággal kapcsolódik össze: „Bolond beszél, okos hallgat”, „Ne szólj szám, nem fáj fejem”, „Hallgatni arany.” A hallgatásról szóló nyelvészeti szakirodalom is számos ilyen régi magyar szólást és közmondást tart számon.

Nemrég meghallgattam egy videót, amely nagyon betalált nálam. (Mostanában hangoskönyveket hallgatok.) Nem azért, mert minden mondatával kötelező lenne egyetérteni, hanem azért, mert olyan gondolatot fogalmaz meg, amellyel egyre inkább tudok azonosulni.

Nem kell mindenre reagálni.

Nemrég meghallgattam egy hangoskönyvet, amelynek a mondanivalója nagyon megfogott. Nem azért, mert valami egészen újat mondott volna, hanem inkább azért, mert sok olyan gondolatot fogalmazott meg, ami bennem is ott van már egy ideje. Talán tényleg el kell jutni egy bizonyos életkorig ahhoz, hogy az ember rájöjjön: nem kell mindenre reagálni, nem kell mindenkit meggyőzni, és főleg nem kell mindenáron bebizonyítani, hogy nekünk van igazunk.

Fiatalabban ez valahogy sokkal fontosabb. Ha félreértenek bennünket, azonnal meg akarjuk magyarázni. Ha igazságtalanság ér, bizonyítani akarunk. Ha valaki olyat mond rólunk, amiről tudjuk, hogy nem igaz, legszívesebben rögtön helyretennénk. Sokáig én is úgy gondoltam, hogy ha az ember nem válaszol, azzal tulajdonképpen átengedi a terepet a másiknak. Mintha a hallgatás azt jelentené, hogy nincs válaszunk, vagy még rosszabb, hogy a másiknak van igaza.

Ma már egyáltalán nem gondolom így.

A hallgatás nem feltétlenül beleegyezés, és nem is vereség. Néha egyszerűen annak a felismerése, hogy nem minden csatát kell megvívni. Vannak emberek, akiket úgysem lehet meggyőzni, mert nem azért kérdeznek, mert kíváncsiak a válaszra. Van, aki nem beszélgetni akar, hanem vitatkozni, és olyan is van, aki már előre eldöntötte, mit gondol rólunk. Ilyenkor teljesen mindegy, hány érvet sorakoztatunk fel, legfeljebb elveszítünk egy órát az életünkből, és még jól fel is idegesítjük magunkat.

Ehhez azért kellett néhány év, mire rájöttem.

Meg néhány fölösleges vita.

Talán néhány olyan ember is, akinek túl sokáig próbáltam elmagyarázni valamit, amit valójában nem is akart megérteni.

Az ember idővel megtanulja felismerni ezeket a helyzeteket. Nem mindig, mert azért ötven fölött sem válik egyik napról a másikra bölcs buddhista szerzetessé az ember. Nekem legalábbis még nem sikerült. De egyre gyakrabban fel tudom tenni magamnak azt az egyszerű kérdést: muszáj nekem erre válaszolnom?

És meglepően sokszor az a válasz, hogy nem.

Van véleményem, természetesen. Aki ismer, az tudja, hogy általában elég határozott is. De ma már nem érzem úgy, hogy minden véleményemet feltétlenül meg kell osztanom, csak azért, mert van. És azt sem, hogy minden rólam alkotott véleményt nekem kell kijavítanom. Ha valaki félre akar érteni, valószínűleg úgyis félre fog. Ha pedig valaki valóban ismer, annak többnyire nincs szüksége hosszú magyarázatra.

Talán ebben változtam a legtöbbet az évek során. Régebben fontosabb volt, hogy igazam legyen. Most sokszor fontosabb, hogy nyugalmam legyen. A kettő ugyanis nem mindig fér meg egymás mellett.

Persze ez nem azt jelenti, hogy mindent szó nélkül kell hagyni. Van, amikor igenis meg kell szólalni, ki kell állni magunkért vagy másokért, és van, amikor a hallgatás lenne a könnyebb, de nem a helyesebb út. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy meg kell tanulni különbséget tenni a fontos dolgok és a teljesen fölösleges szócsaták között. Szerintem ez az egyik legnehezebb része.

Ahogy telnek az évek, egyre jobban érezzük azt is, hogy az időnk és az energiánk véges. Márpedig abból egyikből sincs annyi, hogy minden rosszindulatú megjegyzésre, minden értelmetlen vitára és minden olyan emberre pazaroljunk, aki kizárólag azért akar beszélgetni velünk, hogy bebizonyítsa: neki van igaza.

Egy idő után az ember elkezd rendet rakni. Nemcsak a szekrényben – bár ott sem ártana –, hanem maga körül is. Abban, hogy kinek a véleménye számít, kinek akar megfelelni, milyen vitákba megy bele, és melyik az a pont, amikor egyszerűen azt mondja magában: rendben, gondold így.

És megy tovább.

Nekem talán ez maradt meg leginkább abból, amit meghallgattam. Hogy nem gyengeség kiszállni egy értelmetlen vitából, és nem kell mindenáron miénk legyen az utolsó szó. Néha sokkal nagyobb önuralom kell ahhoz, hogy az ember ne mondja ki azt, amit egyébként nagyon is ki tudna mondani.

Talán ezért szeretem most már annyira ezt a régi mondást is.

Az se bolond, aki hallgat.

Sőt, az évek múlásával egyre inkább azt gondolom, hogy néha éppen ő tud valamit, amit a többiek még nem: hogy mikor érdemes beszélni, és mikor jobb egyszerűen békén hagyni az egészet.

Mert nem biztos, hogy mindig annak van igaza, akié az utolsó szó.

Lehet, hogy a másik egyszerűen már hazament.

A gondolatot elindító videó itt hallgatható meg:
YouTube – a videó, amely ezt a bejegyzést ihlette