És miért hiszem, hogy ennek nem kellene így lennie…

Három gyerekkel, házasságban, a munka – magánélet – gyermeknevelés háromszögében lavírozva sokszor érzem úgy, hogy ez egy külön szakma.

Időpontok, edzések, különórák, munkahelyi határidők, szülői értekezletek, betegség, ügyintézés, Kréta-alkalmazás, szülői Facebook-csoportok, bevásárlás – és még valahol ott vagyok én is, mint ember. Vagy legalábbis szeretnék ott lenni.

Mi ketten, a férjemmel, csapatban próbáljuk kézben tartani ezt a mindennapi káoszt. Ő viszi judo edzésre Nórát, külön angolra a többieket. Én próbálok időpontot szerezni a gyerekek szemészeti vizsgálatára, én járok szülői értekezletre. Néha sikerül, néha elmarad. Ez az élet. Ez a valóság.

A „családbarát” plecsni, ami sokszor csak marketing

Egyre több helyen látom a „nőbarát” vagy „családbarát” feliratokat – a cégek falán, a közösségi médiában.

De sokszor ezek sajnos csak jól hangzó szavak, egy szép kis matrica a HR-esek polcán.

Mert hiába írják ki, hogy rugalmas a munkavégzés, ha közben a munkavállaló feszengve írja be a naptárba a gyereke orvosi vizsgálatát.

Hiába a családbarát posztok, ha senki nem meri felhozni, hogy magának sem tud időt szakítani egy szükséges terápiára, mert fél a megítéléstől.

Amit én is látok: nők, akik nem új szakmát tanulnak, hanem próbálnak újra felépülni.

Az elmúlt években sok történetet hallottam – barátoktól, ismerősöktől, és igen, férfiaktól is.

Anyák és apák, akik úgy menekülnek egy-egy munkahelyről, mintha egy háborús övezetet hagynának maguk mögött.

Nem karrierváltók ők, hanem túlélők.

Olyanok, akiket:

megszégyenítettek, kihasználták a lojalitásukat, megbüntették az anyaságukat vagy apaságukat, kiégették, hogy három ember munkáját végezzék egy fizetésért, mert ők „úgyis maximalisták”.

Sokan az életükért váltanak, nem a pozícióért.

Azért, hogy végre ne kelljen választaniuk a munka és az életük között.

És ezt férfiaknál és nőként egyaránt látom, érzékelem, tapasztalom.

Nem nőbarát, hanem emberbarát működés kell, hogy a szervezet valóban bízik az embereiben.

Nem azért maradunk hűségesek, mert valaki elvárja, hanem mert érezhetően számítunk.

Mert tudjuk, hogy nem a jelenlétünk, hanem az eredményünk a fontos.

Mert megbecsülnek, és ebből a megbecsülésből születik meg az a bizonyos lojalitás, amit nem lehet kimondott szavakra építeni – csak tettekre.

És egy apró, de nagyon fontos zárójeles megjegyzés:

Túl sok nőt látok, akik „hálásak, hogy egyáltalán dolgozhatnak”, és emiatt nem merik elkérni a munkájuk valódi értékét.

Mert félnek, hogy azzal már „túl sokak” lennének.

Pedig a tisztességes bér nem szívesség – hanem alap.

Hiszek abban, hogy lehet másként, bár tudom, hogy minden szervezet megégett már valakivel, aki visszaélt a bizalommal.

De hiszek abban, hogy nem ez a többség.

Hiszek a hétköznapi-élet-barát szemlélet erejében.

Abban, hogy ha a munkahelyeken a bizalom, a rugalmasság, a célalapú működés és az emberközpontúság lesz a valódi alap, akkor a legjobb emberek nem elmenekülni fognak, hanem szárnyalni.

És talán nem kell többé választani a munka és az élet között.