Van valami különös abban, amikor egy utazás négy napjába ennyire sokféle érzés fér bele. Krakkó hangulata, egy brutális hullámvasút, Auschwitz nyomasztó csendje, majd egy hegyi csúszda Zakopane mellett. Mire hazaértünk, úgy éreztem, legalább két hetet voltunk úton.

Nálunk egy utazás már az indulás előtt elkezdődik. Egy nappal korábban még nem volt lefixálva, hogy milyen autóval megyünk (Honda: szerelőnél, Dácia: hibajelet produkált). Bérautóval mentünk végül, mert kockázatkerülők vagyunk. Az elmúlt heti festés utáni bepakolás sem volt teljeskörű, rengeteg holmink még a két garázsban várta, hogy mi lesz a sorsa… Ennek ellenére ki nem hagytuk volna az utazást.

Április végén indultunk Lengyelországba. A gyerekek fejében már rég a hullámvasút járt, én viszont titokban leginkább Krakkót vártam. Azokat a városokat szeretem, ahol jó csak úgy sétálni. Ahol nem kell minden percet programmal kitölteni. Krakkó pontosan ilyen.

Szállásunk most is szuper volt, mint mindig, amikor a Leslie-tours foglalja nekünk a Booking-on.

Az első este rögtön a wieliczkai sóbányába mentünk, 17 órára volt foglalásunk a vezetett csoporttal. Meg is ugrottuk ezt a lécet, 16,59-kor tudtunk csatlakozni a csapathoz. Fáradtak voltunk az út után, de amint elindultunk lefelé a végtelen lépcsőkön, mindenki felébredt.

Van valami egészen különös abban, amikor az ember több száz méterrel a föld alatt sétál, és egyszer csak egy hatalmas terem nyílik előtte csillárokkal, szobrokkal és faragott falakkal. Sóból. Külön szerencse, hogy tudtunk sóőrlő malmot venni, amit Magyarországon már hónapok óta kerestünk.

Másnap, május elsején jött az a program, ami miatt szerintem a család fele egyáltalán hajlandó volt ilyen hosszú utat autózni: a vidámpark.

Már messziről látszott a hullámvasút. Inkább ipari létesítménynek tűnt, mint játéknak. Fekete acélszerkezet az ég felé csavarodva, tele olyan kanyarokkal, amelyekre normális ember elsőre csak annyit mond: – ezt biztosan nem.

Aztán mégis felül.

Ottó úgy várta már gyermekkori álmát beteljesedni, mint egy kisgyerek. A gyerekek nagyon bátrak voltak egészen addig, amíg el nem indultunk. Utána már mindenki ugyanúgy sikított.

Én pedig egészen addig hősként viselkedtem, amíg el nem értem telítődési pontomat, ez csak azt jelentette, hogy az utolsó körre már nem mentem el a hullámvasútra.

A végén természetesen mindenki hősként szállt ki. Legalábbis kifelé ezt mutattuk.

A harmadik nap Auschwitz volt. Erről nehéz jól írni.

Az ember előre tudja, hogy nehéz lesz. Azt hiszi, felkészült rá. Aztán ott áll a sínek mellett, látja a barakkokat, a kerítéseket, és rájön, hogy erre nem lehet igazán felkészülni.

A gyerekek csendesek voltak. Nem a kötelező „múzeumi” csendben, hanem abban az igazi, gondolkodó hallgatásban. Én is sokszor csak álltam és néztem.

Kevés hely van a világon, ahol ennyire érzi az ember a történelem súlyát.

Délután Krakkó óvárosában sétáltunk, igénybe vettük a helyi „Dottó vonat” szolgáltatásait. A Visztula partján az emberek ültek a füvön a Wawel alatt, nevetgéltek, zenét hallgattak.

Másnap hazafelé Zakopane mellett álltunk meg egy új kilátónál. A hegyek között még hűvösebb volt a levegő, de gyönyörű tiszta időnk volt. Már maga a táj is jól esett az előző nap után.

A kilátóból csúszdán lehetett lejönni.

Igen. Csúszdán.

Talán ezért fontosak ezek az utak. Nem csak a helyek miatt. Hanem azokért az apró pillanatokért, amelyek később családi legendává válnak. Egy félmondat a sóbányában. Egy sikítás a hullámvasúton. Egy hosszú csend Auschwitzban. Egy teljesen indokolt csúszdázás hazafelé.

És egyszer csak azt veszi észre az ember, hogy ezekből áll össze az élet legjobb része.