Anyakönyvvezetőként november 7-én, szombaton tartottam az idei szezon utolsó esküvői szertartását. A helyszín a sormási tó partján, az István Fogadó gyönyörű környezetében volt: aranyló fák, mélykék ég, tóparti csend – és a háttérben három szamár, akik időnként saját, teljesen őszinte véleményükkel is hozzászóltak az eseményhez.

Körülbelül tíz fok volt, de a déli napsütés valahogy melegebbé tette a napot. A tóba benyúló szertartáshelyszínen minden meghívott vendég és természetesen a pár is elfért, mégis megmaradt az a ritka, meghitt közelség, amelyben minden pillantásnak és kimondott szónak súlya van.
Mikrofonra sem volt szükség – csak a bevonuló és kivonuló zenére, valamint a halk aláfestésre. Mindenki hallotta az igeneket.
A szombati esküvő nálam nem akkor kezdődik, amikor megérkezem a helyszínre. Már a délelőtti fodrásznál elkezdődik a ráhangolódás. Nem lehet úgy odaállni anyakönyvvezetőként egy ifjú pár elé, hogy előtte délben még palacsintát sütöttem a gyerekeknek, majd rohanok esküvőt tartani. Már csak a palacsintaillat miatt sem – de sokkal inkább azért, mert át kell szellemülni. Ahogy mondani szoktam: egy szertartáshoz lélekben is meg kell érkezni.
Ehhez nekem a zene a legjobb út. Ilyenkor romantikus dallamok szólnak itthon, lassabb a készülődés, nagyobb gondossággal választok ruhát, és még egyszer elolvasom a beszédet. Különösen a szülőköszöntőt. Ez az a rész, ahol gyakran a pár és az örömszülők szeme is megtelik könnyel – és ilyenkor mindig érzem, hogy nem egyszerűen egy hivatalos esemény részese vagyok.
Minden esküvő egyedi. Bejelentkezéskor mindig elmondom a pároknak: a hivatalos részen kívül az fog elhangzani a szertartáson, amit ők szeretnének, olyan stílusban, és arról fogok beszélni, amiről ők hallani akarnak. Ezért az egyik legfontosabb kérdésem mindig az: milyen stílusú esküvőt képzeltek el?
A válaszokból lassan külön könyvet lehetne írni. Volt romantikus, megható és egyszerű. Volt rózsaszín vattacukor-kiegészítős, sötétben világító menyasszonyi ruhás álomesküvő. Volt laza ceremónia, ahol a vőlegény tornacipőben mondta ki az igent. Érkeztek már gyűrűt hozó kutyák, megszólalt James Bond motívum laza olasz dallamokkal, és előfordult, hogy a történethez súlyzó, olajfaültetés, homokösszeöntés, galambreptetés vagy éppen egy puzzle is hozzátartozott.
Ezek nem puszta kellékek. Mindegyik arról mesél, hogy az a két ember hogyan talált egymásra, mit szeret együtt csinálni, és milyen közös jövőt képzel el.
Nyáron van, hogy 35 fokban szinte folyik a víz az ifjú párról, a tanúkról és az örömszülőkről, és persze rólam is, miközben a vendégek a hűvös fák alól figyelnek. Máskor a tó közepén, szakadó esőben mondják ki az igent, és a házassági lap is kap egy kis plusz áldást az égből. Mégis: minden szertartásnak megvan a maga varázsa.
Az idei utolsó alkalom pedig pontosan ilyen volt. Csendes, napfényes, megható. Egy kicsit ősz, egy kicsit mese – és két ember nagy, közös kezdete.

A szertartásoknak vannak nélkülözhetetlen szereplői, Miki, az István Gasztrofarm főpincére ezek közé tartozik. Amikor a hivatalos rész lezárul, egy apró jelzés tőlem – és ő már indul is fehér kesztyűben, tálcáján a pezsgőspoharakkal.
Ő az, aki a kimondott igenek után segít átváltani az ünneplés pillanatába. A kérdés ilyenkor mindig komoly szakmai előkészítést igényel:
– Hányan kérnek pezsgőt? És ebből hány alkoholmentes?
Egy jó esküvői helyszín nemcsak szép, hanem olyan emberekből áll, akik értik az időzítést, a figyelmességet és azt a bizonyos pluszt.
Így ér véget egy szertartás – legalábbis a hivatalos része. Az igenek, az aláírások és a koccintás után már nem az anyakönyvvezető beszél tovább, hanem a zene, az ölelések, a nevetés és a közös ünneplés.
Én pedig egy pillanatra mindig hátralépek. Jó látni, amikor két ember története új fejezetet nyit, és a gondosan megírt mondatok helyét átveszi valami sokkal fontosabb: az, ami ezután következik közöttük.
Az idei esküvői szezon ezzel a napfényes, tóparti, meghitt szertartással zárult. Szamarak iázásával, alkoholmentes pezsgővel, könnyekkel, mosolyokkal – és sok-sok kimondott, igazán komolyan gondolt igennel.


