Az élet, ha nagy gyűrődések után is, valahogy mindig kisimul. (Szabó Magda)

Sokszor úgy érezzük, hogy végérvényesen összegyűrődött minden körülöttünk. Kapcsolatok, tervek, álmok – mint egy régen elfeledett vászondarab a szekrény mélyén. Aztán jön az idő, a türelem, vagy épp egy új nézőpont, és egyszer csak kisimul minden.

Nem lesz tökéletes, nem lesz makulátlan, de mégis élhető, szép és szerethető. Talán épp a gyűrődések emlékeztetnek arra, hogy minden simaság mögött ott van a történetünk. És ez az, ami igazán értékessé teszi.

A gyűrődések szépsége

Van az a pillanat, amikor az ember csak ül a nap végén, és úgy érzi: minden összegyűrődött körülötte. Nem csak a konyharuha az asztalon, hanem a kapcsolatai, a napjai, az elvárásai is. Szabó Magda szavaival élve: mintha maga az élet gyűrődött volna össze – egy rég elfeledett vászondarabként, valahol a szekrény mélyén.

De van ebben a gyűrődésben valami nagyon emberi. Mert ahogy elővesszük azt a vásznat – talán egy emlék, egy kapcsolat, egy terv újragondolt darabját –, és óvatosan kisimítjuk, valami történik. Nem lesz új. Nem lesz steril. De lesz benne élet.

A gyűrődések nem a tökéletlenség jelei. Hanem annak, hogy valami már volt. Megtörtént. Történetet hordoz.

Ahogy telik az idő, megtanuljuk: nem kell mindennek hibátlannak lennie ahhoz, hogy értékes legyen. Az élet nem egy frissen vasalt terítő – hanem inkább egy sokat használt, kedves textil, amit azért szeretünk, mert velünk volt minden ünnepen, minden esős reggelen, minden veszekedés és békülés közben. Mert ott van rajta a mi lenyomatunk.

Ha most úgy érzed, minden összegyűrődött – ne dobd el. Tedd ki a fényre. Nézd meg új szemmel. Lehet, hogy épp ezek a ráncok mesélik el majd, hogy ki is vagy igazán.

Mert nem a tökéletesség a cél.
Hanem az, hogy jelen legyünk – a gyűrődésekkel együtt.
És ez sokkal szebb, mint hinnénk.