Jegyzői napló egy kicsit másképp 3.

Nemcsak jegyző, anyakönyvvezető is vagyok.

Anyakönyvvezetőként nemcsak esküvőket vezetek – tanúja vagyok az indulásnak. Annak a pillanatnak, amikor két ember kimondja az igent. Ott állnak előttem – kéz a kézben, izgatottan, néha kuncogva, néha könnyes szemmel. És nekem szólnom kell hozzájuk. Pár mondatban. Szoktam mondani az ifjú párnak, hogy én az esküvőkön nem szeretek a boldogság kék madaráról beszélni…

“A házasság sokkal mélyebb kötelék annál, mint puszta okirat, amiben megkaptátok a férj és a feleség szerepét. A házasság egyezmény, ami akkor is érvényes, amikor épp nagyon nehéz hűnek maradni hozzá. A házasság felelősség: felelek önmagamért, felelek a társamért, s egymásért. Nem keresek kiskapukat, hanem felvállalom minden érzésem, tettem. Hű maradok önmagamhoz és a másikhoz. A házasság nem giccsből áll és konfetti parádéból. Nem abból áll, hogy ma van kedvem feleség vagy férj lenni, de holnap már inkább egyedül lennék. A házasság döntés. Döntesz amellett, hogy jóban rosszban, napsütésben szélviharban, hajnalban és éjszaka is méltó leszel a feladathoz. Legalábbis igyekszel az lenni. Nem megy mindig tökéletesen, de mindent megteszel azért, hogy értékes, minőségi, szeretetteljes kapcsolódás legyen a tiétek. Mert szereted a másikat. Mert szeretni akarod akkor is, amikor még magadat is nehéz szeretni.
A házasság ajándék.
Ajándék annak, aki nem veszi magától értetődőnek.
Akinek a gyűrű az ujján sokkal többet jelent, mint holmi státuszszimbólum.
Tiszteletet, szeretetet, odaadást, kompromisszumot jelent, hogy valamikor igenis a saját igényeimet a háttérbe szorítom – önmagamat nem feladva –. A másikért, mert szeretem. Mert szeretném, hogy ő is jól legyen. “
Boros Bea

A házasságot sokan félreértik. Sokan úgy indulnak el benne, mintha egy képeslapra lépnének: szépen megkomponált jelenet, napsütés, összebújás, közös fotók, boldog hétvégék. Aztán amikor az első árnyat veti az idill, sokan visszahőkölnek. „Ez most mi volt? Ez nem szerepelt a forgatókönyvben.”

A házasság nem egy végállomás, hanem egy indulópont. Nem az „elértük egymást” ünnepe, hanem az „elkezdődött valami, amiért naponta tenni kell” felismerése.

„A házasság az ember legnagyobb erőpróbája, mert legnagyobb ellenségünk, saját magunk legyőzését követeli.”
– Bozzay Margit

Ez az a mondat, ami ritkán szerepel egy romantikus poszt alján. És mégis: ennél pontosabban nem lehetne megfogalmazni. Mert a házasság tükröt tart. Ott nem lehet megjátszani magunkat hosszú távon. Nem lehet örökké csinosra pofozott ént mutatni. Előbb-utóbb előkerül minden, amit a másik nem látott – és amit talán mi magunk sem akartunk eddig látni.

És akkor jön a próbatétel.

Amikor már nem működnek a szép szavak, nem elég a „bocsánat”, nem segít egy csokor virág. Amikor fáradtan, meggyötörten, néha értetlenül áll egymás mellett két ember – és mégis dönteniük kell. Hogy maradnak. Hogy tesznek egymásért. Hogy nem menekülnek.

„A házasság döntés. Döntesz amellett, hogy jóban rosszban, napsütésben szélviharban, hajnalban és éjszaka is méltó leszel a feladathoz.”
– Boros Bea

Ez a döntés az, amit sokan túl hamar feladnak. Mert ma minden gyors. Ha valami nem működik, lecseréljük. Ha valami törik, nem ragasztjuk meg – rendelünk helyette másikat. De a házasság nem fogyóeszköz. Nem termék. Nem applikáció. A házasság élő kapcsolat, amelynek az értékét az adja, hogy idővel, munkával, szeretettel formálódik.

És épp ez az, amiért fájhat is.

Nem azért, mert rossz, hanem mert mély. Mert érint. Mert fontos. És mert nem lehet belőle kívül maradni. Aki igazán jelen van egy kapcsolatban, az előbb-utóbb megsérül. Nem feltétlenül a másiktól – néha önmagától. A saját várakozásaitól, sebzettségétől, gyerekkori mintáitól.

Aki viszont mindezt tudja, és mégis marad – az épít valami nagyobbat, mint amit elsőre remélt.

„A házasság nem abból áll, hogy ma van kedvem feleség vagy férj lenni, de holnap már inkább egyedül lennék.”
– Boros Bea

A házasság nem arról szól, hogy mindig kellemes legyen. Hanem arról, hogy legyen benne mélység. Őszinteség. Elköteleződés. Egyfajta belső igen, ami akkor is érvényes, amikor a hangos „igenek” elhalkulnak. Amikor a mosoly helyett csend van. Vagy feszültség. Vagy kimerültség.

„A házasság felelősség: felelek önmagamért, felelek a társamért, s egymásért.”
– Boros Bea

És itt válik igazán nehézzé.

Mert nem elég túlélni a kapcsolatot. Nem elég együtt maradni. Olyan módon kell jelen lenni benne, hogy abból a másik is épülhessen. Néha háttérbe kell szorítani az egyéni igényeket – önmagunkat nem feladva, de időnként félreállva. Nem azért, mert kevesebbet érünk, hanem mert szeretünk. És szeretni akarunk.

„A boldogság nem a saját boldogságunkban van… hanem a társunk boldogságában.”
– Bozzay Margit

Ez talán furcsán hangzik egy önérvényesítésre épülő világban. De a házasság nem a világgal megy egy irányba. A házasság gyakran szembe megy az árral. Az énközpontúság ellenpontja. A kompromisszum, az újrakezdés, a másik iránti lojalitás terepe. Ott nem az a kérdés, hogy „mit kapok”, hanem hogy „mit adhatok úgy, hogy közben én is ember maradok.”

A házasság: munka. De olyan munka, amelyben a megtartott hűség, a közösen kibírt nehézségek, az apró győzelmek és megbocsátások mind egy-egy szálat fonnak egy erős szövetséggé.

Nem baj, ha nem könnyű. Épp attól válik valódivá.

Mert nem azok a házasságok tartanak sokáig, ahol sosem volt vihar – hanem azok, ahol ketten döntöttek úgy, hogy akkor is együtt maradnak, amikor fújni kezd a szél.

Korábbi jegyzői napló: