Mindegy, mennyire vagyunk sikeresek, időről-időre beleesünk ugyanabba a csapdába, amit az agyunk gyárt nekünk. Ez pedig az összehasonlítás kényszere.

A közösségi média erre még rá is tesz egy lapáttal: mindenki a legjobb arcát mutatja. Finom ételek, nagy baráti társaságok, tökéletes nyaralások, „szerelem forever” posztok. Nem csoda, ha az ember néha úgy érzi, ő bizony kimaradt valamiből. Elég egy pillanatnyi gyengülés, és ott van a torokszorító érzés: „velem valami baj van”.

Ahogy Theodore Roosevelt mondta: „Comparison is the thief of joy” – vagyis az összehasonlítás az öröm tolvaja.

És milyen igaz! Mert hiába tudom, hogy az alma és a körte két teljesen különböző gyümölcs, az elme képes mégis „versenyt” rendezni köztük.

Ahogy a gyümölcsök sem, a macskák sem egyformák, pedig ugyanaz a faj…

Miért tesszük mégis?

Az összehasonlítás ősi túlélési mechanizmusból ered: régen élet-halál kérdés volt tudni, hogy ki erősebb, ki gyorsabb, ki vezethet a törzsben. Csakhogy a 21. században már nem a mamutok elől futunk, hanem az Instagram feedben lapozunk.

Ahogy egy buddhista tanító, Pema Chödrön fogalmazott: „Amikor összehasonlítunk, tulajdonképpen önmagunktól távolodunk el.”

És mi van az ikrekkel?

Sokan gondolják, hogy az egypetéjű ikrek teljesen azonosak. Pedig még az ő génállományuk sem tökéletesen egyforma – apró eltérések mindig vannak, amelyek befolyásolhatják a személyiségüket, egészségüket vagy akár az érdeklődésüket is. A kétpetéjű ikrek pedig valójában csak annyiban hasonlítanak egymásra, mint bármelyik más testvérpár.

Épp ezért az ikrek összehasonlítása talán a legnagyobb hiba. Külső jegyekben lehet hasonlóság, de a belső világuk, a tapasztalataik és a döntéseik teljesen különbözőek lehetnek.

Ugyanakkor az ikerpárok mégis „különleges ajándékot” hordoznak: egyikük gyakran kontrollcsoportként szolgál a másik számára. Egy-egy betegség, élethelyzet vagy döntés esetén az orvosok, kutatók és néha még a családtagok is összevethetik a reakciókat. De ez nem azt jelenti, hogy az egyik jobb vagy rosszabb – csupán azt, hogy az emberi élet mennyire sokszínű.

Mi történik, ha nem figyelünk erre?

Azonnal bekapcsol az értéktelenség érzése. Pedig semmit sem tudunk más életéből igazán. Csak a kirakatot látjuk, a díszletet. A próbákat, a botladozásokat, a sírásokat senki nem posztolja.

És itt kapcsolódik a téma ahhoz, amiről korábban már írtam: a tökéletesség keresése is ugyanilyen csapda. Erről bővebben ebben a posztban meséltem: Tökéletesség keresése. Az összehasonlítás és a tökéletesség hajszolása kéz a kézben járnak – és mindkettő biztos recept a boldogtalanságra.

Meg lehet-e szüntetni az összehasonlítást?

Talán teljesen nem. De át lehet fordítani. Például inspirációvá. Ha valaki előttem jár egy úton, miért ne tanulhatnék tőle? És közben hálát adhatok azért, ami nekem van – mert az én almám is lehet ugyanolyan zamatos, mint más körte.

A legfontosabb: emlékeztetni magam, hogy minden ember saját tempóban halad, saját csomaggal, saját történettel.

Viktor E. Frankl, a híres pszichiáter és holokauszt-túlélő írta: „Az ember önmaga nem valami kész dolog, hanem mindig lehetőségek halmaza.”

A hála, mint ellenszer

Ha van valami, ami tényleg segít kiszállni az összehasonlítgatás mókuskerekéből, az a hála. Amikor tudatosan ránézek arra, ami most is az életem része – a családom, a barátaim, az otthonom, a kertem (még ha vannak kevésbé sikeres projektek is!) –, akkor hirtelen elcsendesedik a belső „nem vagyok elég jó” rádió.

Robert Emmons, a hála pszichológiai kutatója szerint: „A hála talán a legerősebb érzelem, amely képes tartósan megváltoztatni az ember életét.”

És tényleg: amikor hálát érzek, a figyelmem áthelyeződik a hiányról a teljességre. Már nem az a fontos, hogy kinek van több követője vagy nagyobb háza, hanem az, hogy nekem most itt mi van – és mennyire értékes az.

Ahogy Melody Beattie írja: „A hála a rendetlenséget renddé, a zűrzavart tisztánlátássá, a problémákat ajándékká változtatja. Olyan érzelmet ad, amely békét teremt a ma számára, és megnyitja az utat a holnap felé.”

Tanulság?

Valójában minden összehasonlítás hiábavaló, mert soha nem tudunk pontosan úgy élni, érezni vagy cselekedni, mint mások. Mindegyikünk egyedi történettel, adottságokkal és lehetőségekkel érkezett.

Oscar Wilde szavaival élve: „Légy önmagad; mindenki más már foglalt.”

És talán ez a legnagyobb felszabadulás: nem kell se almává, se körtévé, se a „jobbik ikerré” válnunk – elég, ha önmagunk legjobb változata vagyunk.