Nemrég olvastam Vámos Robi gondolatait arról, hogy talán nem is az emberek butulnak el tömegesen, hanem egyszerűen azok lettek hangosabbak, akiknek korábban nem volt ekkora nyilvánosságuk. Az értelmesebbek pedig egyre inkább visszahúzódnak, mert nincs kedvük értelmetlen vitákba bonyolódni.

Elgondolkodtam ezen, mert magam is egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a közösségi oldalakon nem feltétlenül annak van a legnagyobb közönsége, akinek a legtöbb mondanivalója van.

Régen is voltak emberek, akik mindenhez értettek. Pontosabban azt hitték magukról. Csakhogy akkoriban a véleményükről legfeljebb a családjuk, a szomszédjuk és a helyi kocsma törzsközönsége értesült. Ahogy a régi, kissé nyers mondás tartja: régen, ha valaki hülye volt, azt legfeljebb a családja tudta. Ma már mindenki.

Hála a Facebooknak, amely nemcsak a kapcsolattartás, hanem a korlátlan véleménynyilvánítás és a rendkívül gyors szakmai továbbképzések színterévé is vált. A Facebook Egyetem ráadásul egészen különleges intézmény: fotelből is elvégezhető, nincs felvételi, tandíj, vizsga, és még a diploma megszerzésével sem kell bajlódni. Elég néhány bejegyzést elolvasni, esetleg egy videót megnézni, és máris szakértőként szólhatunk hozzá a világ legbonyolultabb kérdéseihez. A képzés előnye, hogy bármikor szakot válthatunk, és a korábbi tanulmányainkat sem kell igazolni.

A Covid idején például szinte egyik napról a másikra virológusnemzetté váltunk. Volt, aki az oltások összetételét elemezte, más a járványügyi intézkedések hatékonyságát kérdőjelezte meg, megint más a vírus működését magyarázta el a világnak. Természetesen a Facebookon, hiszen minek éveket tölteni orvosi egyetemen, ha a kommentmezőben néhány perc alatt is megszerezhető a szükséges magabiztosság? A jelenség egyébként olyan méreteket öltött, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) külön is foglalkozik a félrevezető egészségügyi információk terjedésével.

Aztán kitört a háború, és a frissen végzett virológusok jelentős része átképezte magát külpolitikai elemzővé, katonai stratégává és hadtörténésszé. Bámulatos szakmai rugalmasságról tettünk tanúbizonyságot, különösen annak fényében, hogy sok esetben még a földrajzi ismeretek pótlására sem volt szükség. A vélemény ugyanis térkép nélkül is megszületett.

A futballhoz persze már korábban is minden magyar értett, ehhez még Facebook Egyetem sem kellett. Nálunk a szövetségi kapitányi képesítést hagyományosan a televízió előtti fotelben lehet megszerezni, megfelelő mennyiségű sör és néhány jól irányzott bekiabálás kíséretében. A közösségi média ebben csupán annyi újdonságot hozott, hogy az elemzéseinket immár a teljes országgal megoszthatjuk.

Ami azonban igazán érdekes, hogy lassan már nemcsak lehetőségünk, hanem szinte belső késztetésünk is van arra, hogy mindenről véleményt nyilvánítsunk. Elolvasunk egy címet, esetleg az első két mondatot, és már írjuk is a hozzászólást. Hogy pontosan miről szól a cikk, milyen tények állnak a háttérben, vagy egyáltalán értünk-e a témához, az gyakran mellékes körülmény. Sokkal fontosabb, hogy a véleményünk időben megjelenjen, lehetőleg kellő határozottsággal, mert a bizonytalanságot a közösségi média nem igazán díjazza.

És amikor már azt gondolhattuk, hogy a Facebook Egyetem oktatási színvonala nem fokozható tovább, megérkezett a mesterséges intelligencia. Ezzel pedig új korszak kezdődött: már fogalmazni sem kell tudni ahhoz, hogy valaki rendkívül műveltnek tűnjön. Elég néhány szót begépelni, és az AI pillanatok alatt megírja a véleményünket, szépen, választékosan, meggyőzően, olykor olyan szakkifejezésekkel, amelyek jelentését talán maga a megrendelő sem ismeri.

Az AI-val készült szövegeknek ráadásul van egy gyakran felismerhető sajátosságuk: a rengeteg emoji. Mintha egyetlen gondolat sem állhatna meg a saját lábán anélkül, hogy mellé ne kerülne egy mutatóujj, egy villanykörte, egy rakéta vagy legalább három tapsoló kéz. Ha valami fontos, akkor figyelmeztető jel jár hozzá, ha nagyszerű, akkor pezsgőbontás, ha pedig tanulságos, akkor garantáltan megjelenik a bölcsességet sugárzó kis ábra. Néha már azon gondolkodom, hogy a mesterséges intelligencia vajon a mondanivaló hiányát próbálja-e ilyen látványosan pótolni.

Persze ezt némi öniróniával írom, hiszen magam is használom az AI-t, és kifejezetten hasznos eszköznek tartom. Segít az információk rendszerezésében, a tanulásban, sőt, új gondolatokat is elindít bennem. Éppen ezért nem az AI használatával van problémám, hanem azzal, amikor valaki összekeveri a mesterséges intelligencia által előállított tudást a sajátjával. Attól ugyanis, hogy egy program képes jogi álláspontot megfogalmazni, még nem leszünk jogászok, és attól sem válunk orvossá, hogy az AI segítségével orvosi szakkifejezésekkel tudunk vitatkozni. A technológia sok mindenre képes, de a gondolkodásunkért továbbra is nekünk kellene felelősséget vállalnunk, a természetes intelligencia még 2026-ban is szükséges.

Jegyzőként különösen érdekes számomra, ahogyan a Facebookon a közügyekről, önkormányzati döntésekről és jogszabályokról véleményt alkotnak az emberek. Egy-egy helyi ügy kapcsán elképesztő magabiztossággal születnek meg a megfejtések arról, hogy kinek mihez van joga, mi törvényes és mi nem, illetve mit kellett volna tennie a hivatalnak. Sokszor olyan kérdésekben, amelyeknek a jogi hátterét még a szakembereknek is alaposan meg kell vizsgálniuk. A Facebookon azonban egy bonyolult közigazgatási eljárás is könnyedén megoldható három hozzászólásban, a negyedikben pedig általában már megállapítják, hogy mindenki alkalmatlan, aki nem ért egyet a megoldással.

Nem először foglalkozom ezzel a témával. Korábban a Kommentháború az önkormányzati Facebook oldalakról című bejegyzésemben már írtam arról, milyen sajátos helyzeteket teremthet, amikor egy önkormányzati tájékoztatásból pillanatok alatt nyilvános szócsata lesz. Azóta sem hiszem, hogy ezen a téren jelentősen javult volna a helyzet.

Csakhogy a jogszabályoknak van egy kellemetlen tulajdonságuk: nem igazodnak a kommentelők elvárásaihoz. Egy hatósági döntés nem attól lesz jogszerű, hogy hányan lájkolják, és egy önkormányzati ügy sem válik egyszerűbbé attól, hogy valaki a Facebookon már rég megoldotta. A munkám során megtanultam, hogy egy látszólag egyszerű ügy mögött is lehetnek összetett jogi és emberi helyzetek, és a felelős döntéshez nem elegendő a határozott vélemény. Tények, ismeretek, szakmai tapasztalat és gyakran meglehetősen sok munka szükséges hozzá. Persze ezt nehéz elmagyarázni annak, aki a Facebookon már meghozta a maga jogerős ítéletét, és még a fellebbezési lehetőséget is kizárta.

Hogy pontosan mivel foglalkozik egy jegyző, és milyen felelősséggel jár ez a munka, arról szintén írtam már. Harminc év tapasztalata után is minden ügynél elő kell keresni a jogszabályokat, át kell gondolni az összefüggéseket, és időnként más szakemberek véleményét is ki kell kérni. A Facebook Egyetemen végzettek szerencsére ilyen problémákkal nem küzdenek, náluk a válasz többnyire azonnal rendelkezésre áll.

Ami azonban ennél is jobban foglalkoztat, az az értelmes párbeszéd fokozatos háttérbe szorulása. Mintha egyre kevésbé lennénk kíváncsiak arra, mit gondol a másik ember, és inkább csak a megfelelő pillanatra várnánk, amikor végre elmondhatjuk a saját véleményünket. Nem megérteni akarjuk egymást, hanem meggyőzni, lehetőleg minél gyorsabban és hangosabban. Aki pedig ebbe belefárad, egy idő után egyszerűen nem szól hozzá. Nem azért, mert ne lenne véleménye, hanem mert belátja, hogy bizonyos vitákra kár időt és energiát pazarolni.

Erről jut eszembe egy korábbi írásom, az Az se bolond, aki hallgat, amelyben éppen azt boncolgattam, hogy nem kell minden vitát megvívni, és nem feltétlenül annak van igaza, akié az utolsó szó. Most viszont egy másik kérdés is felmerül bennem: vajon nem válik-e veszélyessé, ha éppen azok az emberek hallgatnak el, akiknek lenne érdemi mondanivalójuk?

Az értelmes, gondolkodó ember általában tisztában van azzal, hogy egy kérdésnek több oldala is lehet, hogy a saját tudása sem teljes, és hogy olykor tévedhet. Aki viszont semmiben nem kételkedik, annak sokkal egyszerűbb dolga van. Nem kell mérlegelnie, utánanéznie, bizonytalankodnia, hiszen mindenre tudja a választ. A pszichológiában ismert Dunning–Kruger-hatást leíró eredeti kutatás is azt vizsgálta, hogyan függhet össze egy adott területen a hiányos jártasság és a saját képességek túlértékelése. Persze a jelenség ennél összetettebb, és nem lehet minden magabiztos Facebook-kommentelőre automatikusan ráhúzni, de a túlzott önbizalom és a hiányos ismeretek találkozásával alighanem mindannyian találkoztunk már.

Talán ezért is tartom egyre fontosabbnak az önazonosságot. Hogy tudjuk, kik vagyunk, mit képviselünk, milyen értékek mentén gondolkodunk, és ne akarjunk mindenáron megfelelni másoknak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ragaszkodnunk kell minden korábbi véleményünkhöz, vagy hogy mindig nekünk van igazunk. Éppen ellenkezőleg: szerintem az önazonos ember képes belátni, ha tévedett, és nem érzi személyes vereségnek, ha valakitől tanul valamit.

A fejlődéshez változnunk kell, hiszen a változás az életünk állandó része. Amit tegnap még biztosan tudni véltünk, arról holnap kiderülhet, hogy másként van. Új ismereteket szerzünk, tapasztalatokat gyűjtünk, és jó esetben ezek hatására a gondolkodásunk is formálódik. Én legalábbis szeretnék nap mint nap tanulni valamit, megismerni új nézőpontokat, és időnként felülvizsgálni a saját meggyőződéseimet is.

De egyáltalán nem mindegy, hogy ebben kinek a véleményét tekintjük mértékadónak. Egy hozzáértő, tapasztalt, hiteles emberét, aki érvekkel támasztja alá a mondandóját, vagy egy ismeretlen kommentelőét, aki három mondatban mindenkit lehülyéz, majd hét emojival megerősíti a szakmai álláspontját? Természetesen a Facebookon is találhatunk értékes gondolatokat, és a szakértők sem tévedhetetlenek, de azért jó lenne megőrizni azt a képességünket, hogy különbséget tudjunk tenni a vélemény és a tudás, a népszerűség és a hitelesség között.

Nem gondolom, hogy a megoldás a közösségi oldalakról való kivonulás lenne. A Facebooknak is megvannak az előnyei, ahogyan a mesterséges intelligenciának is. Kapcsolatokat építhetünk, információkat szerezhetünk, megoszthatjuk a tapasztalatainkat, és olyan dolgokat tanulhatunk meg, amelyekhez korábban sokkal nehezebben jutottunk hozzá. A technológiai fejlődést nem kell megállítani, és nem is lehet. Inkább azt kellene megtanulnunk, hogyan használjuk ezeket az eszközöket úgy, hogy közben a saját gondolkodásunkat ne szervezzük ki teljes egészében.

Talán kezdhetnénk azzal, hogy mielőtt hozzászólunk valamihez, elolvassuk a cikket is, nem csak a címét. Hogy nem hiszünk el automatikusan mindent, amit sokan megosztanak, és nem érezzük kötelességünknek, hogy minden kérdésben állást foglaljunk. Néha egészen felszabadító lehet kimondani azt, hogy „nem tudom”, vagy hogy „ehhez nem értek”. Még az is előfordulhat, hogy valaki többet tud nálunk, és érdemes meghallgatni.

Nem szeretném visszasírni a Facebook előtti világot, mert akkor is voltak tévedések, rosszindulatú megjegyzések és mindentudó emberek. Csak éppen nem kaptunk róluk percenként értesítést. Ma már rajtunk múlik, hogy a rendelkezésünkre álló rengeteg információból mit fogadunk be, kinek a véleményére figyelünk, és mennyi energiát fordítunk értelmetlen vitákra.

A magam részéről inkább olyan emberek társaságát keresem, akikkel lehet beszélgetni, vitatkozni, gondolkodni, és akikkel nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy tiszteljük egymást. Akiktől tanulhatok, és akik talán tőlem is tanulnak valamit. Nem szeretnék minden vitát megnyerni, mindenkit meggyőzni, és különösen nem szeretném a saját értékrendemet ismeretlen Facebook-kommentelők véleményéhez igazítani.

Mert szerintem az igazi fejlődés nem abban mérhető, hogy hány témához tudunk hozzászólni, hanem abban, hogy mennyivel értünk többet a világból, mint korábban. Ehhez pedig nem elegendő a Facebook Egyetem fotelből megszerezhető diplomája, és az AI által megírt szakvélemény sem pótolja a saját tapasztalatainkat.

A mesterséges intelligencia korában talán minden korábbinál fontosabb lenne megőrizni és fejleszteni a természetes intelligenciánkat. Nem baj, ha nem tudunk mindent. Az sem baj, ha olykor tévedünk. Sokkal nagyobb baj lenne, ha már nem is akarnánk tanulni, mert meg lennénk győződve arról, hogy mindent tudunk.

És ha már a Facebookon lassan mindenki ért mindenhez, talán kezdhetnénk azzal, hogy egy kicsit jobban megtanulunk érteni egymáshoz is.