Johnny Depp egyszer azt mondta:

„Amit hajlandó vagy többször is eltűrni, az elkerülhetetlenül szokássá válik. Ha nem húzol meg világos határokat, azt tanítod meg másoknak – és saját magadnak is –, hogy bizonyos viselkedések vagy helyzetek elfogadhatóak, még akkor is, ha kényelmetlenek vagy ártalmasak számodra.

Valahányszor megengedsz valamit, ami szembemegy az elveiddel vagy a jóléteddel, kinyitod az ajtót annak ismétlődésére. Határokat szabni nem csupán határozottság kérdése, hanem az önmagad iránti tisztelet jele is.”

„Amit hajlandó vagy többször is eltűrni, az elkerülhetetlenül szokássá válik.”

Egy mondat, ami elgondolkodtat – mert valahol mindannyian tudjuk, hogy igaz. Hányszor hagytuk már, hogy valaki átlépjen rajtunk, csak hogy elkerüljünk egy vitát? Hányszor mondtuk azt: „Nem baj, most lenyelem.” És hányszor lett belőle minta, amit már magunkon is alig ismerünk fel?

A határok nem mások elutasításáról szólnak. Hanem önmagunk elfogadásáról.

Az „elég volt” nem mindig hangos. Néha csak egy halk, de szilárd „nem.”
Nem most. Nem így. Nem velem.

Mert ha nem húzunk határokat, azt tanítjuk másoknak – és saját magunknak is –, hogy minden velünk megtehető. Hogy az elveink, az érzéseink, a nyugalmunk alkuképesek. Pedig nem azok.

Aki képes határt húzni, az nem kemény – hanem tisztában van az értékével.

És ez nem önzés. Ez önbecsülés.
Ez az a csendes erő, amire szükséged van, amikor a világ túl közel hajol hozzád. Amikor valaki véleményt kér, de ítélni akar. Amikor valaki szeretetet kér, de tiszteletet nem ad.

Tanuld meg azt mondani: „eddig és ne tovább.”
Mert minden határ, amit kimondasz, egyre közelebb visz ahhoz, aki valóban vagy.