Ezt a mondatot először olvasva megáll az ember egy pillanatra. Nem egy épület, nem egy eszköz, nem egy találmány. Hanem egy törött, majd meggyógyult csont.

Margaret Mead antropológus ezzel a gondolattal mutat rá arra, hogy mi különböztet meg minket az ösztöneikre hagyatkozó élőlényektől. Ha valaki eltöri a combcsontját, egyedül nem éli túl – valaki etetni, védeni, ápolni kezdte, türelemmel és együttérzéssel. Ez nem erő kérdése volt, hanem emberségé.

Nem egy nagyváros alapítása jelenti a civilizációt, hanem az a pillanat, amikor először döntöttünk úgy, hogy vigyázunk egymásra.

Ez ma sincs másképp. A civilizáció nem a kütyük számában, hanem a gondoskodás gyakoriságában mérhető.

Talán ez a legegyszerűbb, mégis legnehezebb feladat: odafigyelni, visszafogni az ítéletet, és segíteni, ahol tudunk. Mert lehet, hogy a másik ember combcsontja nem fizikailag tört el, de a gyógyuláshoz akkor is szüksége van valakire.