Furcsa világban élünk. Aki este tízkor is válaszol egy munkahelyi e-mailre, azt szorgalmasnak tartjuk. Aki délután háromkor elindul a gyerekéért, arról viszont könnyen feltételezzük, hogy nem elég elkötelezett.
Pedig lehet, hogy ugyanaz az ember.
Korábban már írtam erről a témáról, viszont a családbarát munkahely kifejezés lassan olyan népszerű lett, mint az álláshirdetésekben a „versenyképes fizetés”. Mindenki használja, csak éppen nem mindig ugyanazt érti alatta.
Lehet gyümölcsnapot szervezni, csapatépítő kirándulást tartani, és gyönyörű értékeket megfogalmazni a szervezet honlapján. De szerintem egy munkahely valódi emberközpontúsága akkor derül ki, amikor hétfő reggel felhív valaki, hogy beteg a gyereke, és nem tud bejönni.
Ilyenkor kezdődik az igazi vizsga.
A munkaidő véget ér, csak a munka nem
Az Eurofound 2026-os adatai szerint az Európai Unióban minden ötödik munkavállalót havonta többször is megkeresnek munkaügyben a munkaidején kívül.
Első hallásra talán nem is tűnik olyan soknak. Hiszen mi történik, ha este nyolckor érkezik egy e-mail? Semmi különös. Megnézzük. Ha már megnéztük, esetleg válaszolunk. Ha válaszoltunk, jön egy újabb kérdés. És mire észbe kapunk, a családi vacsora közben már megint egy olyan problémán gondolkodunk, amely elméletileg ráérne másnap reggelig.
Nem is olyan régen még külön erőfeszítés kellett ahhoz, hogy valakit a munkahelyéről otthon is utolérjenek. Ma már külön erőfeszítés ahhoz kell, hogy ne érjenek utol. Ez azért elég jelentős változás.
Sokéves vezetői tapasztalattal a hátam mögött az ember megtanulja, hogy a munkahelyi problémák jelentős része egyáltalán nem csak a munkáról szól.

Van, akinek idős szülőről kell gondoskodnia. Van, akinek a gyereke beteg. Más éppen egy válás közepén próbálja ellátni a feladatait.
A hivatalban közben ugyanúgy ketyegnek a határidők. Az ügyfeleknek teljesen jogos igényük, hogy az ügyeiket elintézzük, és a jogszabályokat sem lehet szabadságra küldeni.
Mégis azt gondolom, hogy a következetesség és az emberség megfér egymás mellett.
Vezetőként persze könnyű azt mondani, hogy mindenkit meg kell érteni. Sokkal nehezebb megszervezni a munkát, amikor egyszerre többen hiányoznak, és az elintézendő ügyek száma ettől nem csökken.
De éppen ez a vezető dolga. Nem pusztán az, hogy számonkérje a feladatok teljesítését, hanem hogy olyan működést alakítson ki, amelyben az emberek hosszabb távon is képesek jól dolgozni.
Miért jutalmazzuk a túlterheltséget?
Van egy érdekes ellentmondás. Ha valaki rendszeresen késő estig dolgozik, azt sokszor elismerően emlegetjük. Ha valaki viszont időben befejezi a munkáját, és hazamegy, ritkán kap dicséretet azért, hogy jól gazdálkodott az idejével. Pedig nem biztos, hogy az dolgozik a legjobban, aki utoljára kapcsolja le a villanyt.
A Microsoft 2025-ös munkavégzési jelentése egyenesen a „végtelen munkanap” jelenségéről beszél. A digitális munkavégzésről gyűjtött adatok szerint az értekezletek, e-mailek és üzenetek egyre inkább szétdarabolják azt az időt, amikor valóban összpontosítani lehetne. Érdemes ezen elgondolkodni. Lehet, hogy nem mindenhol még több munkára, hanem jobb munkaszervezésre lenne szükség?
Közben otthon is van egy második műszak – családbarát munkahely ide vagy oda.
Három gyermek édesanyjaként pontosan tudom, hogy a munkanap vége nem feltétlenül jelenti a teendők végét.
Iskolai ügyek, időpontok, bevásárlás, vacsora, másnapi szervezés. Szerencsére a férjemmel megosztjuk a feladatokat, de attól még azok léteznek.
Sokáig természetesnek vettem, hogy majd mindent megoldunk. És meg is oldottunk rengeteg mindent.
Csak egy idő után az emberben felmerül a kérdés: vajon az élet tényleg abból áll, hogy folyamatosan sikeresen megoldjuk a problémákat? Mikor jut idő arra, hogy ne intézzünk semmit?
Hogy elolvassunk egy könyvet? Vagy egyszerűen csak beszélgessünk úgy, hogy közben nem a következő napi feladatokat tervezzük?
Európa is keresi a kikapcsolás jogát
Az Európai Bizottság 2025-ben külön foglalkozott azzal, hogyan lehetne kezelni az állandó digitális elérhetőségből fakadó problémákat. Ennek egyik központi kérdése a munkaidőn kívüli lekapcsolódás joga, az angolul right to disconnect néven ismert elv.
Szerintem már önmagában érdekes, hogy egyáltalán ilyen kérdésről kell beszélnünk. Eljutottunk oda, hogy nemcsak a munkához való jogot kell védeni, hanem lassan azt is, hogy legyen jogunk egy időre nem dolgozni.
Ötven felett egyre kevésbé szeretném azzal mérni a napjaim értékét, hány feladatot sikerült kipipálnom. Szeretem a munkámat, fontos nekem, amit csinálok, és nem szeretném feladni azt, amiben hiszek.
De azt sem szeretném, ha egyszer visszatekintve az életemre csak egy végtelen feladatlistát látnék.
Mert attól, hogy valaki nélkülözhetetlennek érzi magát a munkahelyén, még nem biztos, hogy valóban nélkülözhetetlen. Otthon viszont egészen biztosan nem helyettesíthető mindenben.
És talán ezt nem ártana gyakrabban eszünkbe juttatni.
Te mit gondolsz? Egy munkahely attól családbarát, amit hirdet magáról, vagy attól, ahogyan a nehéz hétköznapokon bánik a munkatársaival?



