Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy egy kellemetlen helyzet után megfogadta: legközelebb másképp csinálja. Nem fog mindent magára vállalni, nem hagyja, hogy mások kihasználják, nem sértődik meg olyan könnyen, vagy végre kiáll saját magáért. Aztán eltelik néhány hét, esetleg néhány nap, és azon kapja magát, hogy megint ugyanott tart.

Pedig ezúttal tényleg komolyan gondolta.
Nemrég Vágyi Petra klinikai szakpszichológus Sémáink fogságában – Hogyan lépjünk ki az ismétlődő forgatókönyvekből? című könyvével foglalkoztam. A könyv egyik legérdekesebb gondolata, hogy sokszor nem is a jelenlegi helyzetünkre reagálunk, hanem egy régen megtanult, automatikusan működésbe lépő belső mintázat alapján cselekszünk.
Mintha egy láthatatlan forgatókönyvet követnénk, amelyet valamikor régen megírtunk, csak éppen elfelejtettük, hogy a történet azóta már megváltozott.
Mik azok a sémák, és hogyan befolyásolják az életünket?
A pszichológiában sémának nevezzük azokat a mélyen rögzült gondolkodási és érzelmi mintázatokat, amelyek befolyásolják, hogyan értelmezzük önmagunkat, másokat és a körülöttünk történő eseményeket.
A problémát okozó, úgynevezett korai maladaptív sémák rendszerint gyermek- vagy serdülőkorunkban alakulnak ki, amikor bizonyos alapvető érzelmi szükségleteink nem kapnak megfelelő választ.
Az International Society of Schema Therapy szakmai ismertetője szerint ezek a mintázatok egész életünk során hatással lehetnek a kapcsolatainkra, önértékelésünkre és reakcióinkra.
Ha például egy gyermek rendszeresen azt tapasztalja, hogy csak akkor kap elismerést, ha kiválóan teljesít, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a szeretetet ki kell érdemelnie. Felnőttként aztán hiába dolgozik becsülettel, hiába ér el sikereket, valahogy sosem lesz elégedett önmagával. Mindig akad egy újabb feladat, egy magasabb elvárás, egy újabb bizonyítási kényszer.
Ismerős?
Másvalaki gyermekkorában azt tanulhatta meg, hogy az ő igényei kevésbé fontosak, mint másokéi. Felnőttként ő lesz az, aki mindenre igent mond, mindenkinek segít, minden problémát megold. Csak saját magára nem marad ideje.
És amikor egyszer mégis nemet mondana, olyan bűntudata támad, mintha legalábbis súlyos bűncselekményt követett volna el. Pedig mindössze annyi történt, hogy szombat délután nem akart más helyett dolgozni.
Ezek a belső meggyőződések gyakran annyira természetessé válnak, hogy észre sem vesszük őket. Nem kérdőjelezzük meg, hogy valóban igazak-e, egyszerűen ezek alapján éljük az életünket.
Korábban az elégedettségről mint életerőről is írtam. Arról, milyen nehéz néha elfogadni azt, ahol éppen tartunk az életünkben. A sémáink megismerése ehhez is kapcsolódik: segíthet megérteni, miért érezzük sokszor úgy, hogy valami hiányzik, vagy hogy sosem vagyunk elég jók.
Amikor ugyanaz a történ et új szereplőkkel folytatódik
Talán a legérdekesebb, hogy a sémáink nemcsak a gondolatainkat befolyásolják, hanem a kapcsolatainkat is.
Előfordulhat például, hogy valaki újra és újra olyan párt választ, aki érzelmileg elérhetetlen. Vagy rendre olyan munkahelyen találja magát, ahol nem becsülik meg eléggé. Más pedig szinte minden közösségben ugyanabba a konfliktusba keveredik.
Miért váltogatja valaki állandóan a munkahelyét?
Mindannyian ismerjük azt az embertípust is, aki szinte állandóan munkahelyet vált. Lelkesedéssel kezdi az új munkáját, eleinte minden nagyszerű, a kollégák kedvesek, a főnök szimpatikus, és végre úgy érzi, megtalálta a helyét.
Aztán néhány hónap elteltével valami megváltozik. A főnök alkalmatlan, a kollégák összeférhetetlenek, a vezetés igazságtalan, a munkakörülmények elviselhetetlenek. Ő természetesen mindent megtett, kiválóan dolgozott, a többiekkel van a probléma.
Végül felmond, vagy valamilyen konfliktus következtében távozik. Még egy évet sem töltött az adott munkahelyen, de máris jön a következő, ahol rövidesen ugyanez a történet játszódik le, legfeljebb más szereplőkkel.
Természetesen léteznek rossz vezetők, mérgező munkahelyi közösségek, és olykor éppen a munkahelyváltás a legjobb döntés. De ha valaki öt különböző munkahelyen öt különböző főnökkel és öt különböző kollektívával kerül konfliktusba, miközben saját szerepét egyik történetben sem kérdőjelezi meg, akkor talán érdemes lenne elgondolkodnia azon, hogy van-e valami közös ezekben a helyzetekben.
Mert egyvalaki biztosan minden munkahelyén jelen volt: ő maga.
Ez persze nem jelenti automatikusan azt, hogy ő a hibás. Azt azonban igen, hogy érdemes lenne megvizsgálnia a saját reakcióit, elvárásait és konfliktuskezelési szokásait is. Lehet, hogy nehezen viseli a kritikát, a visszajelzéseket személyes támadásként értelmezi, vagy eleve arra számít, hogy előbb-utóbb igazságtalanság éri.
Ha pedig ezt várja, könnyen lehet, hogy a legártatlanabb helyzetekben is ezt fogja észrevenni.
A legnagyobb akadály ilyenkor éppen az lehet, hogy az illető őszintén meg van győződve saját igazáról. Eszébe sem jut, hogy a visszatérő kudarcoknak esetleg hozzá is közük lehet.
Amíg minden történetünkben kizárólag a többiek a hibásak, addig saját magunkon semmit sem fogunk változtatni. Márpedig új munkahelyet, új párkapcsolatot vagy új baráti társaságot találhatunk, de önmagunkat mindenhová magunkkal visszük.
Persze a sorozatos munkahelyváltás mögött sokféle ok állhat, és önmagában nem bizonyít semmiféle pszichológiai problémát. A kérdés sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e felismerni a saját visszatérő viselkedési mintáinkat.
A munka és az elégedettség kapcsolatáról egyébként a flow élményéről szóló korábbi írásomban is elmélkedtem. Hiszen nemcsak az számít, hogy hol dolgozunk, hanem az is, hogyan éljük meg a munkánkat és a mindennapi kihívásokat.
Miért ismételjük meg ugyanazokat a hibákat?
A sématerápia három jellegzetes megküzdési módot különböztet meg: a séma elfogadását, az elkerülést és a túlkompenzálást.
Van, aki megadja magát a belső meggyőződésének, és alkalmazkodik hozzá. Más minden erejével az ellenkezőjét igyekszik bizonyítani. Megint más inkább elkerüli azokat a helyzeteket, amelyek kellemetlen érzéseket válthatnának ki belőle.
Ezekről a működési módokról a Nemzetközi Sématerápiás Társaság részletes szakmai leírásában is olvashatunk.
Érdekes módon mindhárom reakció hozzájárulhat ahhoz, hogy az eredeti séma tovább éljen.
Aki attól fél, hogy nem szeretik eléggé, lehet, hogy túlságosan alkalmazkodóvá válik. Egy idő után természetesnek veszik, hogy mindig ő enged, ő segít, ő alkalmazkodik. Ettől viszont még inkább úgy érzi, hogy ő maga senkinek sem fontos.
És máris bezárult a kör.

Aki pedig attól tart, hogy mások előbb-utóbb csalódást okoznak neki, lehet, hogy minden kapcsolatában gyanakvóvá válik. Annyira fél a csalódástól, hogy a viselkedésével éppen azokat a konfliktusokat idézheti elő, amelyektől tartott.
A saját szemszögéből persze mindez csak újabb bizonyíték arra, hogy neki volt igaza.
Nem kell mindenért a szüleinket hibáztatni
Amikor a pszichológia a gyermekkori élmények jelentőségéről beszél, könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy életünk minden nehézségéért a szüleink felelősek.
Ez azonban túlságosan egyszerű magyarázat lenne.
A szüleink is hozták magukkal a saját történetüket, neveltetésüket, félelmeiket és berögződéseiket. Sokszor olyan mintákat adtak tovább, amelyeket maguk is természetesnek tartottak.
Generációkon keresztül öröklődhet például az a meggyőződés, hogy az érzelmek kimutatása gyengeség, a pihenés lustaság, a saját igényeink előtérbe helyezése pedig önzés.
Pedig a pihenés nem jutalom, amit kizárólag a teljes kimerülés után érdemlünk ki. A segítségkérés sem alkalmatlansági bizonyítvány, és attól még senki nem válik rossz emberré, hogy időnként saját magát is fontosnak tartja.
A múlt megértésének nem feltétlenül a hibáztatás a célja. Sokkal inkább annak felismerése, hogy amit gyermekként megtanultunk, az nem biztos, hogy felnőttként is igaz, vagy hogy továbbra is hasznos számunkra.
Hogyan lehet változtatni a berögzült viselkedési mintákon?
A sématerápia egyik fontos célja, hogy felismerjük az automatikus reakcióinkat, és fokozatosan megtanuljunk másként viszonyulni hozzájuk.
Ehhez első lépésként érdemes megfigyelni azokat a helyzeteket, amikor szokatlanul erős érzelmi reakciót élünk át.
Miért érintett ennyire rosszul egy ártatlan megjegyzés? Miért éreztem azonnal, hogy nem vagyok elég jó? Miért vállaltam el megint valamit, amihez sem időm, sem kedvem nem volt? Miért feltételeztem rögtön, hogy a másik ember szándékosan bántani akar?
És talán a legfontosabb kérdés: valóban a mostani helyzet indokolja ezt az érzést, vagy valami régebbi tapasztalat is megszólalt bennem?
Azt is érdemes időnként megkérdezni magunktól, vajon mit tehettünk volna másképp egy konfliktus során. Nem azért, hogy minden felelősséget magunkra vállaljunk, hanem azért, mert mások viselkedését nem mindig tudjuk megváltoztatni. A sajátunkon viszont dolgozhatunk.
Nem biztos, hogy azonnal megtaláljuk a választ. A mélyen rögzült mintázatok megváltoztatása hosszabb folyamat lehet, amelyhez időnként szakember segítsége is szükséges.
Vágyi Petra saját könyvismertetőjében is hangsúlyozza, hogy a sématerápia célja a régi automatizmusok felismerése és az egészséges felnőtt működés megerősítése.
Már az is fontos felismerés lehet, ha észrevesszük, hogy a gondolataink nem mindig azonosak a tényekkel.
Attól, hogy valamit régóta igaznak érzünk, még nem biztos, hogy valóban az.
Korábban a siker hét titkáról is írtam, és most egyre inkább úgy gondolom, hogy a célok eléréséhez nemcsak kitartás és szorgalom kell, hanem önismeret is. Hiszen nehéz tudatosan irányítani az életünket, ha közben észrevétlenül régi félelmeink és meggyőződéseink hozzák meg helyettünk a döntéseket.
A múltunk hatással van ránk, de nem kell örökre meghatároznia bennünket
Számomra ennek a könyvnek az egyik legfontosabb üzenete, hogy nem vagyunk kötelesek életünk végéig ugyanazokat a történeteket ismételni.
Lehet, hogy gyermekként nem volt választásunk. Nem dönthettünk arról, milyen környezetben nőjünk fel, milyen elvárásokkal találkozzunk, vagy hogyan reagáljanak a körülöttünk élő felnőttek az érzéseinkre.
Felnőttként azonban már van lehetőségünk felülvizsgálni azokat a következtetéseket, amelyeket akkor levontunk.
Nem kell mindig mindenkinek megfelelni. Nem szükséges állandóan bizonyítani, hogy értékesek vagyunk. Nem kell minden konfliktustól menekülni, de minden csatát sem kötelező megvívni.
És talán azt sem árt belátni, hogy nem mindig nekünk van igazunk. Bármilyen meglepő, még akkor sem, ha egyébként rendkívül meggyőzően tudjuk előadni a saját változatunkat.
Az önismeret persze nem azt jelenti, hogy egy szép napon minden problémánk megszűnik, és attól kezdve kizárólag megfontolt, bölcs döntéseket hozunk. Ilyen valószínűleg csak a motivációs idézetek világában létezik.
Inkább azt, hogy egyre gyakrabban észrevesszük, mikor kezdünk a megszokott módon reagálni, és idővel képesek leszünk más választ adni ugyanarra a helyzetre.
Mert lehet, hogy az életünk bizonyos fejezeteit már régen megírták helyettünk. A következő oldalakat azonban még mindig mi írhatjuk.
Ha érdekel a téma, ajánlom figyelmedbe a Sémáink fogságában című könyvhöz kapcsolódó YouTube-videót, amely az írás ötletét adta.
És egy kérdés a végére: van olyan visszatérő helyzet az életedben, amelyről már többször megfogadtad, hogy legközelebb másképp kezeled?


